A gödöllői agráregyetem évfolyamtalálkozója semmi különöset nem ígért. Régi hallgatók ültek egy étterem különtermében, bort ittak, fényképeket mutogattak, és próbálták úgy mesélni az életüket, mintha minden a terv szerint alakult volna.
Aztán belépett Emese.
Régen mindenki Emikének hívta. Most is úgy nézett ki, mintha valahogy kimaradt volna az elmúlt tíz évből: nagy kék szem, magas copf, farmer, fehér póló, kis hátizsák. Mintha csak elkésett volna egy növényélettan előadásról.
„Nem hittem, hogy eljön,“ morogta Réka, az egykori csoportfelelős.
„Mindenkit meghívtunk,“ mondta Gábor. „Ne kezdjük.“
Emese leült az asztal szélére, és éneklő hangon köszönt:
„Sziasztoook.“
Néhányan önkéntelenül mosolyogtak. Régen is ilyen volt. Kedves, kicsit gyerekes, mindig ártatlan tekintettel. Ha nem tudott valamit vizsgán, úgy tudott nézni, hogy a tanár végül segített. Ha valakit megbántott, azt mondta: „Nem akartam“, és elhitték neki.
Bálint is elhitte volna bármit.
Varga Bálint volt az évfolyam legnagyobb tehetsége. Csendes, szegény családból jött fiú, aki az első padba sosem ült, de a laborban mindenki rá figyelt. Harmadévesen olyan tápoldatot dolgozott ki kísérleti eperhez, hogy a tanszékvezető külön behívta gratulálni. Ártalmatlan, hatékony, pontos munka volt.
Bálintot nagy jövő várta.
Csakhogy Bálint Emesébe volt szerelmes.
Ő magyarázta neki a kémiát, ő írta át a jegyzeteit, ő maradt vele este a laborban. Emese néha megérintette a karját, és azt mondta:
„Bálint, nélküled semmi sem menne.“
Bálintnak ez elég volt.
Az utolsó évben érkezett egy német oktató, doktor Weiss. Egyetlen hallgatót választhatott ki németországi kutatói ösztöndíjra. Mindenki Bálint nevét várta. De a verseny nyílt volt.
A végére hárman maradtak: Bálint, Andor és Emese.
Az utolsó feladat az üvegházban zajlott. Magokat kellett kezelni saját tápoldattal. Minden ládán név, minden kémcsövön jelölés. Kezelés után tilos volt hozzányúlni.
Az értékelés napján Andor eredménye jó volt, de nem különleges. A másik két láda közül az egyikben gyönyörű, erős hajtások sorakoztak, a másikban gyengék.
A bizottság már a neveket ellenőrizte volna, amikor Emese az asztalba kapaszkodott.
„Rosszul vagyok…“
Zűrzavar támadt. Vizet hoztak, ablakot nyitottak, valaki asszisztensért futott. Bálint a ládák mellett állt, üres tekintettel. Réka látta. És soha nem felejtette el.
Amikor folytatták, a legjobb eredmény Emeséé lett.
Bálint hallgatott.
Emese Németországba ment. Később férjhez ment egy professzorhoz, két fia született, kutató lett, konferenciákra járt. Az asztalnál most mindezt kedves derűvel mesélte.
„München mellett élünk. A férjem intézetben dolgozik, én is kutatok. Szép életünk van.“
„Szerencsés vagy,“ mondta valaki.
Réka letette a poharát.
„Nem szerencsének hívnám.“
A csend azonnal éles lett.
Emese mosolya megmerevedett.
„Ezt hogy érted?“
„Úgy, hogy Bálintnak kellett volna elmennie. Te pedig tudod.“
Gábor halkan szólt:
„Réka, ne most.“
„De. Pont most.“
Réka Emesére nézett.
„Te eljátszottad az ájulást. Bálint pedig kicserélte a táblákat és a kémcsöveket. Mert megkérted. Mert szerelmes volt beléd.“
Emese arca elsápadt, de a hangja nyugodt maradt.
„Ez nevetséges.“
„Bálint egyszer azt mondta: ,Odaadtam neki a jövőmet, mert sírt. Azt hittem, szeretni ezt jelenti.‘“
Senki sem mozdult.
Réka folytatta:
„Te elmentél. Ő itt maradt. Először még próbált kutatni. Aztán ivott. Aztán eltűnt mindenki elől. Később balesetben meghalt. Egyedül.“
Emese felállt.
„Sajnálom, ami vele történt. De nem fogok itt mocskolódást hallgatni.“
Kiment.
Az utcán először taxit akart hívni, de végül lesétált a folyóhoz. Egy padra ült, és sírni kezdett. Hangtalanul, aztán rázkódva.
Mert igaz volt.
Emlékezett Bálint arcára azon az estén. A laborban álltak. Ő sírt. Azt mondta, hogy neki ez az egyetlen esélye, hogy Bálint zseni, őt úgyis felfedezik, de ő elveszik, ha nem jut ki.
„És ha nekem is ez az egyetlen?“ kérdezte Bálint.
Emese akkor a szemébe nézett.
„Te erősebb vagy nálam.“
Nem volt az.
Tíz perc múlva Emese felállt. Megigazította a haját, letörölte a könnyeit, és megnézte a telefonján a repülőjegyet. Három nap múlva visszatér Németországba. Várja a férje, a gyerekei, a háza, a gondosan felépített karrierje.
Az élet sikerült.
A bűntudat pedig nem volt elég nagy ahhoz, hogy mindezt lerombolja.
Csak épp attól az estétől kezdve Emese tudta: van egy név, amelyet soha nem írnak majd ki az intézet falára, pedig neki kellett volna ott lennie.
És ez a név néha hangosabb volt minden tapsnál.
🔥 Olvassátok a folytatást a kommentekben, és ne felejtsétek el megírni, beváltotta-e a történet a várakozásaitokat.
