A férj cégének karácsonyi bulija mindig december harmadik péntekjén volt. Idén az egész éttermet kibérelték a Duna-parton, kilátással a behavazott rakpartra, bordó mellényes pincérekkel és egy ruhatárral, ahol nedves kabátok és idegen parfümök illata keveredett. A meghívó a dolgozóknak szólt, plusz egy kísérő – a HR-es körlevélben ezt vastagon szedve, kétszer is odaírták, hogy senkinek ne legyen kétsége.
Zsófi a bejáratnál állt, a telefonján a meghívóval, és nézte, ahogy a vendéglistás lány végighúzza az ujját a képernyőn, összehúzza a szemét, majd sorra ránéz őrá, Norbertre, aztán Ilona asszonyra, aki éppen kigombolta a pehelykabátját, és tulajdonosi ábrázattal mérte végig az előteret.
– Hárman lennének? – kérdezte a lány. – A listán egy fő plusz egy kísérő szerepel.
Norbert elmosolyodott azzal a mosolyával, amiről Zsófi már rég tudta, hogy mindjárt kitalál valamit, hogy „az ő feje szerint legyen, botrány nélkül".
– Ő az édesanyám – mondta. – Csak egy kicsit marad. Csöndben üldögél, megeszi a desszertjét.
– Pontosan – tette hozzá Ilona asszony. – Nem vagyok idegen, csak az anyja.
Zsófi a fogasok felé fordult, úgy tett, mintha a sálját igazgatná. Egy pillanatra úgy összeszorította a fogát, hogy belesajdult a halántéka. Tudta, hogyan végződik ez. Mindig ugyanígy. Előbb Norbert anyja belekotyog valamibe, aztán ő magyarázkodni kezd, aztán mosolyog arra, akire kell, aztán mindenki úgy tesz, mintha ez lenne a rendes menet. Ő pedig ott áll mellette, és érzi, ahogy valami elcsendesedik benne, mintha valaki lassan elzárná a csapot.
A listás lány eltűnt a személyzeti bejáratnál, egy perc múlva a főnökével tért vissza. Az végigmérte a hármast, felsóhajtott, és odaadott három papír karszalagot. Norbert megkönnyebbülten köszönte meg, mintha épp most kapott volna előléptetést. Ilona asszony fogta a szalagját, érdeklődve megnézte, majd Zsófihoz fordult:
– Látod, gyermekem, mindent el lehet intézni. Csak tudni kell az emberekkel beszélni, nem pedig sértődötten félreállni.
Zsófi nem válaszolt. Érezte, hogy a csuklóján a szalag hirtelen szorítani kezd, pedig csak papírból volt. Bementek a nagyterembe. Középen hatalmas karácsonyfa állt, mellette a fotós épp az állványt igazgatta. A hangszórókból valami pörgős feldolgozás szólt, de olyan halkan, hogy senki nem táncolt rá, inkább úgy tettek, mintha nem is hallanák. A büfé felől sült hús és fahéj illata terjengett. Az ablakon túl, a folyó túlpartján a város fényei elmosódtak a nedves hóesésben.
Norbert azonnal váltott céges üzemmódba: kihúzott derék, hangosabb köszönés, vállveregetés, gyors viccek, amiken elsőként ő maga nevetett. A munkatársai közt más ember volt. Magabiztos. Határozott. Olyan, amilyennek Zsófi négy éve megismerte, amikor sárga rózsákat hozott az ajtajához, mert a narancssárgát nagyképűnek, a pirosat unalmasnak tartotta. Mielőtt összeköltöztek. Mielőtt az anyja minden második vasárnap náluk kezdett tölteni.
Ilona asszony csillogó szemmel nézelődött. Megigazította Norbert nyakkendőjét, lesöpört a válláról egy láthatatlan porszemet, majd olyan hangosan szólalt meg, hogy mindenki hallja:
– Na, fiam, mutasd meg anyádnak, mennyire becsülnek itt téged.
Valaki mellettük idegesen felnevetett. Zsófi felvett a tálcáról egy pohár narancslevet, pedig borra vágyott, és belekortyolt. A lé langyos volt, túl édes, ragacsos réteget hagyott a nyelvén. Az ablaknál állt, és magában számolta, hány óra van még hátra. Legfeljebb három, ha a desszert előtt elindulnak.
Norbert valahová eltűnt, az értékesítési igazgatóval beszélgetett, aztán egy logisztikai fickóval. Aztán megjelent Zsófi mellett, könyökön fogta, és a karácsonyfa felé húzta.
– Céges fotó – mondta. – Családi, a feleségeknek és férjeknek. Gyere.
– Tényleg azt akarod, hogy vele álljak a képre? – kérdezte Zsófi halkan.
– Ugyan már, csak egy kép. Ne csinálj jelenetet.
Odamentek a fotóshoz. A fánál már jókora csoport gyűlt össze: kollégák a párjukkal, néhány gyerek, egy pár a jogi osztályról, egymás kezét fogva. A fotós intett, hogy jöjjenek közelebb, mert nem fért be mindenki a képbe. Ilona asszony Zsófi és Norbert közé lépett, mintha az az ő helye lenne. Felnevetett, hogy megcsörrentek a fülbevalói.
– Na, fiam, anyának a közepén kell lennie, ez természetes.
Zsófi oldalra lépett, hogy helyet adjon. Ekkor Ilona asszony kinyújtotta a kezét, és megigazította Zsófi blúzának nyakát. Lassan, gondosan, mintha egy kirakatban rendezgetne valamit.
– Ne haragudj, gyermekem – mondta, de nem úgy, hogy megvigasztalja, hanem úgy, hogy mások is hallják. – Melletted úgy nézek ki, mint egy öregasszony. Jobban kéne ápolnod magad. A te korodban ez már nem megy magától.
A fotós megdermedt, ujja a kioldón. Valaki mellettük félrenyelte a bort. A könyvelésről érkezett nő, aki a legközelebb állt, hátralépett, mintha hirtelen túl közel került volna egy idegen veszekedéshez. Norbert röviden, idegesen felnevetett, és annyit mondott:
– Anya csak viccel.
Ez az „anya csak viccel" rosszabbul hangzott, mint minden más. Mert pontosan ezt mondta mindig, amikor nem mert egy szót sem szólni az anyjának. Zsófi érezte, hogy elönti a pír. Nem szégyenből. Dühből. A vér a fejébe, a fülébe, az ujjai hegyéig szaladt.
– Nem viccelek – mosolygott Ilona asszony. – Jó tanácsot adok. Mert utóbb majd sírni fog, hogy a fiatalabbak jobbak.
A fotós krákogott egyet, és elkattintotta a képet. Zsófi nem az objektívbe nézett. Norbertet nézte, aki még mindig mosolygott, mintha láthatatlan gombostűkkel tartanák fel a szája sarkát.
Kattanás. Vaku.
Aztán Zsófi olyat tett, amit nem tervezett. Lehúzta a papír karszalagot a csuklójáról, letette a büfé melletti tálca szélére, és a ruhatár felé indult. Nem futott. Rendes tempóban lépkedett. A kabátját elkérte a ruhatárostól, otthagyott neki kétszáz forintot, mert nem volt aprója, és kilépett a hidegbe.
Norbert a zebránál érte utol. A hó most sűrűn, nedvesen esett, ráragadt a cipőkre. Megragadta a kabátujját.
– Zsófi, mit csinálsz? Néztek mindenhonnan. Anyám kedvel téged, csak nem tudja kimondani, meg kell értened.
– Engedj el – mondta halkan.
– Már ilyen korú, csak így beszél. Te felnőtt vagy, ne csinálj ebből tragédiát. Ne vitatkozz vele, akkor béke lesz.
– Menj vissza anyádhoz, Norbert. Biztos most sír, hogy egyedül hagytad idegenek közt.
Nem sírt. Zsófi tudta, hogy nem sír. A karácsonyfánál áll, és éppen a harmadik süteményt veszi le, miközben a könyvelős kolléga feleségének mesélgeti, hogy „az a lány mindig is túlérzékeny volt".
Zsófi felszállt a 6-os éjszakai buszra. Az ablaknál ült, nézte a behavazott utcákat, és érezte, ahogy lassan elmúlik az arcát égető érzés. A busz zötyögött a egyenetlen síneken, mellette, a másik ülésen valaki otthagyott egy pizzás szórólapot. Felvette, összehajtotta négyrét, hogy legyen mivel elfoglalnia az ujjait.
A lakásban – az ő lakásában, amit három éve az ő nevére béreltek, amihez ő csak hozzájárult, mert úgy volt „egyszerűbb a szerződéssel" – lehúzta a cipőjét, töltött magának egy mustáros pohárba vodkát, mert a poharak a mosogatógépben voltak, és leült a konyha padlójára, a hűtőnek dőlve. Harminchat éves volt. Csak ennyi. És mégis ennyi. Az ablak alatt a szomszéd sétáltatta a kutyáját, egy kis korcsot, ami sorban minden oszlopra rápisilt. Zsófi ezt nézte, és arra gondolt, bárcsak tudna csak úgy továbbmenni, anélkül hogy hátranézne, figyeli-e valaki.
Norbert éjjel egy után ért haza. Az előszobában sokáig vette le a cipőjét, aztán bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt, becsukta, csapvizet töltött magának. Felkapcsolta a villanyt, és meglátta Zsófit.
– Itt ülsz? – kérdezte.
– Itt ülök.
– Meggondoltad?
– Nem.
– Akkor talán holnap bocsánatot kérsz anyámtól. Felhívod, mondod, hogy az idegeid vitték el, hogy kínos volt.
Zsófi felállt a padlóról. A térde elzsibbadt. Ránézett a férfira, a kifogástalanul megkötött nyakkendőjére, amit az anyja igazított meg neki este, és hirtelen megértette, hogy már régóta nem szereti ezt az embert. Nem úgy, ahogy kellene. Talán sehogy.
– Nem hívom fel – mondta. – És nem megyek vissza a ti karácsonyi bulitokra.
– Ez a mi bulink – javította ki nyomatékkal.
– Nem, Norbert. Ez a tiéd és az anyádé. Én ott csak vendég voltam. Most már vendég sem akarok lenni.
Reggel becsomagolt egy táskát. Egy nagy sporttáskát, egy fitneszklub logójával, ahova háromszor járt el, mielőtt kiderült, hogy nincs rá ideje. A táskába belefért: négy bugyi, fogkefe, töltő, laptop, iratok, két pulóver, farmer, kozmetikai táska. Váltócipő, mert tél volt. A jegygyűrűjét a konyhaablak párkányára tette, a savanyú uborkás üveg mellé, amit Norbert anyja hozott novemberben. Cetlit nem hagyott.
Felhívta egy régi kolléganőjét, akivel egy éve nem találkozott, és megkérdezte, meghúzhatja-e magát nála két hétig. A telefonban csend támadt. Aztán:
– Add meg a címet, érted megyek. Csak indulj el, mielőtt felébred.
A taxi tizenkilenc perc múlva érkezett. Zsófi a ház előtt állt a megállóban, az égből még mindig hullott a hó, percről percre finomabban, mintha a város lefújná az éjszaka utolsó rétegét. A taxis kérdőn ránézett, de nem szólt semmit. Az Örs vezér terén megadta a telefonon a címet. Kiszálltak.
Két hét múlva egy ügynökségen keresztül talált egy garzont a Rózsadombon, a saját nevére, olyan szerződéssel, amin rajta kívül senki más nem szerepelt. Harmincegy négyzetméter, negyedik emelet lift nélkül, a bérleti díj száztízezer forint, a konyha borzalmas, viszont külön hálószoba van, keleti fekvésű ablakkal. Azonnal kivette. A kauciót a megtakarításából fizette, amit a „Nyaralás 2026" számláján tartott. Pontosan negyvenezer forint maradt az elsejéig. Kibírja.
Norbert az első két hétben mindennap hívta. Aztán másnaponta. Aztán elkezdett üzenetet írni. Zsófi olvasta, nem válaszolt.
Egyszer azt írta: „Te ezt kiterveltél. Direkt csináltál jelenetet, hogy legyen ürügyed elmenni."
Nem válaszolt. Tudta, ez a mechanizmusa: ha valami eltörik, keresni kell a bűnöst. Mindig talált is. Legtöbbször őt.
A garzonban nem volt karácsonyfa. Zsófi vett egy Praktikerben napelemes fényfüzért, mert takaróért ment be, és felakasztotta az ágya fölé. Nem az ünnep miatt. Mert saját fényt akart magának.
Szenteste átvette Norbert ajándékát. A futár piros szalaggal átkötött dobozzal állt az ajtóban. Benne C-vitaminos krém, arcmasszírozó készülék, szemkörnyékápoló – és egy csokor sárga rózsa, ugyanolyan, mint amit valaha az ajtajához hozott, csak most egy benzinkúton vette, a szirmok szélei már kissé fonnyadtak. Mellé egy kártya, Norbert anyjának kézírásával: „A kozmetikumokat anya választotta. Azt mondja, ez majd végre segít rajtad. A rózsák tőlem vannak, hogy emlékezz, milyen volt kezdetben."
Zsófi az ablakpárkányra tette a dobozt, és egy percig úgy nézett rá, mint valami odaillőtlen tárgyra. Kivette a rózsákat, fény felé tartotta – három szirom széle már barnult –, majd visszatette a kozmetikumok közé. Aztán mindent összecsomagolt, futárt rendelt a felvételre, és a „visszaküldés feladónak" mezőbe beírta annak a lakásnak a címét, ahol most Norbert egyedül lakott az anyjával, meg a férfi nevét. Mellékelt egy cetlit:
„Ezt előbb magatoknak segítsétek. A rózsákat is visszaadom – nem illenek ehhez a lakáshoz."
Elküldte.
Karácsony napján lement egy kávézóba a Duna-parton, abba, ahova nem az anyósával jár az ember, hanem saját magával. Áfonyás teát rendelt és barackos sajttortát. Kártyával fizetett. Az ablaknál ülve, ahol kint sirályok köröztek, megnyitotta a bankalkalmazását, megtalálta az állandó megbízást: „utalás Norbertnek – bérleti díj hozzájárulás, 135 000 Ft". Eszébe jutott, hogyan kezdődött – két évvel ezelőtt, amikor beköltözött a férfi bérelt lakásába, és az azt mondta, ha a szerződés az ő nevén van, akkor egyszerűen utalja át neki a saját felét, hogy „ne kelljen bajlódni a számlamegosztással". Akkor beleegyezett, mert úgy volt egyszerűbb. Most a lakás Norbertnél maradt, az utalás pedig továbbra is minden hónapban ment, mint egy szokás, ami erősebb volt a szakításnál.
Jobbra húzta az ujját. A megbízás eltűnt.
Aztán törölte a telefonszámát.
A kabátja zsebének mélyén egy régi, gyűrött krepp-papír hortenziát talált valamelyik régi étteremből – emlék évekkel korábbról, arról a vacsoráról, amikor Norbert először hozott neki sárga rózsákat, ő pedig zsebre tette az asztalról ezt a papírvirágot, mert viccesnek és aranyosnak találta. Most fakó volt, gyűrött, egészen más, mint akkor. Odament a kávézó bejáratánál álló kukához, és a nyugtával együtt bedobta. Nem nézett vissza, hogy megbizonyosodjon, valóban beleesett-e.
Aztán kilépett a behavazott rakpartra, elmosolyodott egy sirálynak, amelyik őt nézte, és elindult a híd felé, immár anélkül, hogy bárkire is visszapillantana.
