Tizenegy éve dolgozom egy közjegyzői irodában a Nyíregyháza belvárosában, a Bethlen Gábor utcán. Fecske Ágnesnek hívnak, közjegyzőhelyettes vagyok. Sok mindent láttam már — hagyatéki ügyeket, amik ordítozással végződtek a folyosón, ajándékozási szerződéseket könnyek között aláírva, papírokat, amik után az emberek kimentek az ajtón és soha többé nem szóltak egymáshoz. De erre a történetre azért emlékszem, mert aznap háromkor akartam végezni — a fiamnak focimeccse volt —, és fél hétig maradtam.
Danuta Kovács bejelentkezés nélkül érkezett, egy szeptemberi szerdán. Hatvanhárom éves volt, bő szabású kabátban, egy iratmappát szorított a melléhez, mintha bárki elragadhatná tőle az utcán. Leült a váróban a jelzáloghitel-reklám plakátja alatt, és megvárta, míg a közjegyző úr végez az előző ügyféllel. Megkérdeztem, hozzak-e neki vizet. Nemet mondott. Aztán meggondolta magát, mondta, hogy mégis kérne, mert kiszáradt a torka.
Amit a félig nyitva hagyott iroda ajtaján át hallottam — mert hallottam, a mi irodánk akusztikája siralmas, az ajtók nem záródnak rendesen a tavalyi felújítás óta —, abból az derült ki, hogy Danuta huszonnyolc éve vezetett egy autófényező-lakatos műhelyt a város szélén, a Debreceni út mentén. A műhely a férjéé volt, aki tizenegy éve halt meg. A fia, Zoltán, harminchét éves, hét éve dolgozott a műhelyben szerelőként, hivatalosan alkalmazottként, tulajdonrész nélkül. Danuta úgy fizette a bérét, mint bárki másét — havi kétszázhetvenezer forintot kézhez.
A gond akkor kezdődött, amikor a menye, Kinga, átvette a műhely könyvelését. Kedvesnek tűnő nő volt, korábban banknál dolgozott, jobban értett a papírokhoz, mint bárki más a családban. És ő volt az, ahogy a beszélgetés foszlányaiból megértettem, aki rábeszélte Zoltánt, hogy kérje meg az anyját, írassa át a műhelyt az ő nevére — "hogy tiszta legyen, kié ez az egész, mielőtt bármi történik." Danuta beleegyezett. Nem azonnal, de beleegyezett. Egy másik közjegyzőnél, nem nálunk, aláírta a vállalkozás átruházását a fiának még tavaly novemberben.
Ami most, szeptemberben az irodánkba hozta, egy újabb ügy volt. Zoltán és Kinga kicserélték a zárakat a műhelyben. Figyelmeztetés nélkül. Danuta hétfőn reggel érkezett, mint mindig, hétkor, hogy kinyisson, és a kulcs nem illett a zárba. Felhívta a fiát. Az azt mondta neki, hogy ha a műhely most már az övé, akkor ő dönti el, kinél legyen kulcs, az anyja pedig "eljöhet kávézni, de dolgozni nem, mert csak zavarja a vevőket." Volt ott saját irodája, az apja íróasztala, fényképek. Még a személyes holmijáért sem mehetett be.
Hallottam, ahogy Kelemen közjegyző úr nyugodtan elmagyarázza neki, hogy mivel az ajándékozás már megtörtént és alá van írva, formálisan nincs jogalap visszavonni a műhely tulajdonjogát — hacsak nem áll fenn az úgynevezett súlyos hálátlanság esete, amit bíróságon kellene bizonyítani, és az hosszú ideig tartana. Danuta hallgatta, bólogatott, mintha értené, bár láttam, hogy minden szó külön-külön fúródik belé.
Aztán olyasmit kérdezett, amire nem számítottam. Vissza lehet-e vonni a másik ügyet — a meghatalmazást a saját folyószámlájához, amit három évvel ezelőtt adott a fiának, amikor tüdőgyulladással feküdt kórházban, és valakinek intéznie kellett a számlákat. Ezt a meghatalmazást soha nem vonta vissza. Elfelejtette, vagy nem akart rá emlékezni. Azon a számlán pedig, mondta halkan, hetvenmillió forint van — egész élete megtakarítása, plusz a pénz, amit két éve az édesanyja debreceni lakásának eladásából kapott.
Kelemen közjegyző úr azt mondta, hogy ez éppen egyszerű ügy. A meghatalmazás visszavonása egyetlen látogatás, egyetlen okirat, akár aznap el is intézhető, ugyanaznap értesítve a bankot. Danuta hallgatott egy percig. Aztán olyan mondatot mondott, amit szó szerint megjegyeztem, mert beírtam a jegyzetfüzetembe az ügyek közé, hogy ne felejtsem el a találkozó idejét: "Ez azt jelenti, hogy be tudom zárni előtte az ajtót, amit ő még nem zárt be előttem."
Odaadtam neki a tollat, hogy írja alá a meghatalmazás visszavonásának formanyomtatványát. A keze nem remegett — pontosan ezt jegyeztem meg, mert azt vártam, másképp lesz azok után, amin átment. Egyenletes, tiszta írással írta alá, mintha századszor csinálná. Aztán kért egy másolatot az okiratról, kettőbe hajtotta, és ugyanabba a mappába tette, amit korábban a melléhez szorított.
Mielőtt elment, megkérdeztem, el tud-e vinni egy értesítést a bankba maga, mert a Kossuth téri fiók hatkor zár, és már fél hat volt. Azt mondta, taxival megy, mert a busz épp nem jár azon az útvonalon a Búza téri körforgalom felújítása miatt. Kártyával fizetett a szolgáltatásért, megköszönte, egészen a nyakáig begombolta a kabátját, pedig kint meleg volt szeptemberhez képest, és kiment.
Nem tudom, mi lett a műhellyel. Nem tudom, a fia azonnal észrevette-e, hogy a pénz többé nem érhető el számára, vagy csak a következő átutalásnál. De három héttel később Danuta visszajött hozzánk — ezúttal a műhely ajándékozási okiratának másolatáért, mert, ahogy a recepciósnak mondta, "az ügyvéd kérte a teljes dokumentációt." Ugyanazt a kabátot viselte. Máshogy nézett ki. Nem vidáman — nem hiszem, hogy ez vidám érzés lett volna. De egyenesen. Mintha megszűnt volna görnyedni valami súlya alatt, amit már nem kellett tovább cipelnie.
Amikor távozott, kitartottam neki az ajtót. Csak ennyit mondott: "Tudja, a fiam tegnap felhívott. Először három hét óta." Nem kérdeztem meg, miről beszéltek. Az már nem az én dolgom volt. Becsuktam mögötte az iroda ajtaját, és visszamentem a következő ügyfél papírjaihoz, aki már húsz perce várt, és láthatóan fogyott a türelme.
