A telefonom akkor rezgett meg, amikor épp a kórház büféjében álltam sorba egy tejeskávéért. Délelőtt fél tizenegy volt, a büfében száraz zsemle szag és fertőtlenítő keveredett. Tudtam, hogy hívnak, mielőtt egyáltalán ránéztem volna a kijelzőre. Csengő három hete halt meg.
Dr. Márton hangja recsegett a vonalban. Zavartan hadart valamit arról, hogy elnézést a zaklatásért, de lenne valami, amit szeretne átadni nekem. Valami, amit Csengő nála hagyott. Megkért, hogy még aznap menjek be a Szent Imre Kórházba, a harmadik emeleti kardiológiára.
Nem kérdeztem, mi az. Letettem a telefont, kifizettem a kávét, aztán kiöntöttem az egészet a mosogatóba. Nem bírtam volna lenyelni.
Aznap este hétre értem oda. A folyosó hosszú volt, zöldes fényű, és cipőtalp nyikorgott a linóleumon. Dr. Márton az ajtóban várt, fehér köpenyben, borotválatlanul. A kezében egy kék műanyag dossziét szorongatott. Mellette a zsebében valami doboz körvonala rajzolódott ki.
— Ezt Csengő bízta rám — mondta, és felém nyújtotta a dossziét. A tetejére filccel volt ráírva: *Zsuzsának*.
Megfogtam. Könnyű volt, de a kezem remegett tőle.
— Volt még valami — tette hozzá, és előhúzta a zsebéből a dobozt. Egy régi diktafon volt, olyan, amilyet az egyetemen használtam interjúkhoz húsz évvel ezelőtt. — Ezt is ő készítette. Három héttel a halála előtt.
Három hete halt meg. Három héttel korábban pedig már tudta, hogy én ezt hallgatni fogom.
Leültetett a folyosó végén egy műanyag székre. A radiátor fújt, a csövek kattogtak. Megnyomta a lejátszást.
Csengő hangja betöltötte a kórházi folyosót.
*— Zsuzsu, ha ezt hallgatod, az azt jelenti, hogy nem sikerült betartanom a legfontosabb ígéretemet. Megígértem, hogy ott leszek, amikor Hanna megszületik.*
Hanna. A lányunk. Aki akkor még csak hét hónapja növekedett bennem, amikor az orvos behívott minket egy szűk, ablaktalan szobába, és elmondta, hogy a vizsgálati eredmények alapján Csengőnek legfeljebb három hónapja van hátra.
Aznap este a gangon ültünk, a Bérkocsis utcában, ahol laktunk. Csengő a hasamra tette a kezét, és Hanna pont akkor rúgott egyet.
— Szeretném, ha a szerveimet felhasználnák — mondta.
— Ne beszélj erről — kértem. — Most rúg a gyereked.
— Pont ezért beszélek róla — felelte, és a szája sarkában megjelent az a félmosoly, amit utoljára akkor láttam, amikor megtudtuk, hogy lányunk lesz. — Ha nem lehetek itt, hogy végignézzem, hogyan nő fel, legalább valaki más kapjon egy kicsivel több időt a saját családjával.
Az utolsó hetekben egyre gyorsabban fogyott el. A nyolcadik hónapomban már én adtam rá a pólóját. Néha megállt a folyosón, és úgy tett, mintha a falon lógó képet nézné. Tudtam, hogy csak pihen. Nem kapott levegőt.
Akkor kezdődött az a furcsaság is. Csengő beszélni kezdett Dr. Mártonnal négyszemközt. Először nem foglalkoztam vele. Aztán másodjára, harmadjára is. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott:
— Van valami, amit el kell intéznem. Kérlek, ne kérdezz most. Majd megérted.
Ennyire komolyan addig csak egyszer láttam: amikor megkérte a kezem a Halászbástyánál, és előtte háromszor is eldugta a gyűrűt, mert attól félt, hogy elejti a Duna felé. Most viszont nem volt benne semmi játékos. Csak az az idegen nyugalom.
A diktafon tovább forog.
*— Haragudni fogsz rám, amiért titkoltam előled, és jogod is lenne hozzá. De ha elmondom, megtiltottad volna. Vagy ami rosszabb: minden egyes szavadba belekapaszkodtam volna, és nem csinálom meg azt, amit meg kellett csinálnom.*
Letörlöm az arcom, és kinyitom a dossziét.
Az első oldal: életbiztosítási kötvény. A kedvezményezett neve az enyém.
A második: banki igazolás arról, hogy a lakáshitelünk egyenlege nulla forint. A Bérkocsis utcai lakás, ahol annyit veszekedtünk a penészes fürdőszoba miatt, teljes egészében a miénk. Az én nevemen.
Dr. Márton félrenéz.
— Csengő hónapokkal ezelőtt eladta a cégbeli részét — mondja halkan. — Maga nem tudott róla.
Nem, én nem tudtam róla. Azt hittem, a barátjával közös festékboltban csak annyi a részesedése, hogy hétvégente oda mehet pakolni. Fogalmam sem volt, hogy ennyit ér. Harmincöt millió forintot. Ennyiért nekem egy év munkámba telt volna.
Lapozok tovább. A harmadik oldalon: *Hanna tanulmányi alap*. Az összeg mellette: tizenötmillió forint, kamatozó számlán, amely a tizennyolcadik születésnapján nyílik meg a nevére.
A negyedik oldal után már nem tudok lapozni. Leveszem a dosszié hátuljáról a gumit.
Tizennyolc boríték.
Mindegyiken szám. Az elsőn: *1. születésnap*. A másodikon: *Első tanítási nap*. Aztán: *10. születésnap*. *13. születésnap*. *16. születésnap*. *18. születésnap*. Érettségi. Első csalódás a szerelemben. Az a nap, amikor úgy érzed, semmi sem jön össze. És egyen: *Amikor jobban hiányzik az apukád, mint máskor*.
Megfordítom. Az utolsó boríték vastagabb, mint a többi. A felirata nem Hannának szól.
*Zsuzsának — arra a napra, amikor készen állsz újra élni.*
Belenézek Dr. Márton szemébe.
— Mit jelent ez?
A diktafon mintha felelne helyette.
*— Most jön a legnehezebb rész. Ismerlek, Zsuzsu. A halálom után meg fogod tiltani magadnak a boldogságot. Bűntudatod lesz az első nevetésnél. Az első dalnál, amit nem sírva hallgatsz végig. Egyszer lehet, hogy találkozol valakivel, aki mellett biztonságban érzed magad, és aztán elhiteti veled, hogy ha boldog vagy mással, az árulás.*
A szám elé teszem a kezem. A folyosó végén egy takarítónő tologatja a kocsiját, a kerekek csikorognak, de mintha mérföldekről jönne a hang.
*— Ne csináld ezt. Nem akarom, hogy a halálom a te életed vége legyen. Eléggé szeretlek ahhoz, hogy boldognak akarjalak látni akkor is, ha én már nem lehetek része annak a boldogságnak.*
A hang elhallgat. Diktafon kattan. Csend.
— Minden héten itt ült — szólal meg Dr. Márton. — A szoba előtt, ahol a felesége várt. Amikor maga elment kávéért, Csengő ideült, és dolgozott a leveleken. Volt olyan mondat, amit húsz percig írt, mert elfáradt közben. Az utolsó kettőt diktálta.
Ránézek.
— Maga írta le?
— Igen. Meghatározott, amikor nem bírt felülni. De maga a szöveg egészen az övé.
A kezemben tartom a kék dossziét, az ölemben a diktafon. A folyosón hűvös van, de a tarkóm izzad. Kérdezni akarok valamit, de nem tudom, hogyan formáljam a szavakat, mert attól félek, a válasz összenyom.
Aztán Dr. Márton megköszörüli a torkát.
— Van még valami.
Ez az a mondat, amit hallani sem akartam.
— Csengő megkért, hogy ha maga is úgy érzi, felkísérjem az intenzívre. Életben van egy család, akikről tudott a halála előtt. Egy férfi. Két gyerekkel. Hónapok óta várnak egy lehetséges donorra.
— Hogyan tudott róluk?
— Ugyanazon az emeleten kezelték őket. Csengő látta, hogy a férfi fia napokig ül az apja ajtaja előtt egy padon, és füzetekbe ír. Egyszer megkérdezte tőle, mit csinál. A gyerek azt mondta, házit. Hogy nem megy haza, amíg az apját haza nem engedik.
A sírás elakad a torkomban.
— Csengő attól fogva minden egyes nap engem kérdezgetett — folytatja az orvos. — Hogy van-e törvényes, orvosilag szabályos lehetőség arra, hogy a szervei annak a családnak segítsenek. Nem ígért senki semmit. Voltak szabályok, kompatibilitási vizsgálatok. De ő addig kérdezte, amíg már nem bírt kérdezni.
Hátradőlök a műanyag székben. A radiátor lüktet mellettem. Eszembe jut a gangos este. A rúgás. A félmosoly.
*Ha nem lehetek itt, hogy végignézzem, hogyan nő fel Hanna, legalább valaki más kapjon egy kicsivel több időt a családjával.*
Azt a mondatot akkor a halálról szóló elvágyódásnak hallottam. Most már tudom, hogy a maradék élete legpontosabb mondata volt.
— Nem megyek fel — mondom, és felállok.
Dr. Márton bólint. Nem kérdez semmit. Ez a bólintás olyan, mintha azt mondaná: senki nem várta el magától, hogy most fölmenjen.
Hazaérek éjfél előtt. A lakás csendes. A konyhaasztalon még ott áll Csengő bögréje, a csíkos, amiből mindig az utolsó korty teát is meghagyta, mert elfelejtette meginni. Most is van benne egy ujjnyi. Nem öntöm ki.
Leteszem a kék dossziét a hűtő tetejére, ahonnan nem eshet le. A diktafont az éjjeliszekrényre. Hanna rugdosni kezd odabent, mintha érezné, hogy az apja hangját hallgattam.
Két hónappal később, amikor Hanna már a karomban alszik, visszamegyek a kórházba. Az orvost a kardiológiai folyosó végén találom, ugyanazon a széken, mintha azóta ki sem mozdult volna onnan.
— Sikerült a donáció? — kérdezem.
Ránéz a babára, aztán rám.
— Igen. Több emberen is segített.
Nem kérdezem, kik voltak. Nem akarok neveket, címeket, fotókat. Elég, hogy tudom: valahol, ebben a városban, valaki engedélyt kapott rá, hogy hazamenjen a gyerekeihez.
Aznap este kinyitom az első borítékot. Az áll rajta: *Hanna születésnapjára*. A levél végén egy mondat, amit később kiírok, bekereteztetek, és a nappali falára akasztok, a Bérkocsis utcai lakásban, ahol Hanna azóta megtette az első lépést a radiátorba kapaszkodva.
*Ha egyszer megkérdezed, hol az apukád, anya elmondja majd, hogy nem maradhatott. De remélem, elmondja azt is, hogy az utolsó napjáig azon voltam, hogy valami jót hagyjak magam után.*
A hűtő tetején a kék dosszié tizennyolc borítékkal. Mindegyik rajta van, dátum szerint. Az utolsóhoz — ahhoz, amelyik nekem szól, arra a napra, amikor készen állok újra élni — azóta egyszer sem nyúltam. De tavaly, amikor Hanna harmadik születésnapjára készültem, és a dobozban kerestem a gyertyákat, rájöttem, hogy a feliratot már megértettem.
Azt a napot még nem tudom.
De az előzőt — amikor Hanna első lépését néztem a radiátornál, és először nevettem fel anélkül, hogy utána elsírtam volna magam — már elfogadtam. Nem nyúltam a borítékhoz. Nem volt rá szükségem. Csak a hűtő tetején hagytam, a poros teásdoboz mellett, ahonnan Hanna háromévesen már le tudná emelni, ha akarná.
Egyszer majd leveszem. Kinyitom. De nem ma.
Ma csak annyit teszek, hogy felírom a naptárba a következő tíz születésnapot, bekarikázom június 14-ét, és alája, a jegyzetbe, egyetlen szót írok: *boríték*.
