Harmincegy éves vagyok, és két éve annak, hogy egy hétfő reggel bepakoltam négy szatyorba mindent, amim volt, és otthagytam a lakást Kecskeméten, amíg Dénes egy állásinterjún volt.
Nem viszek magammal semmi drámait ebből — se kék foltot, se rendőrségi jegyzőkönyvet, amit fel kéne mutatnom, hogy higgyenek nekem. Csak azt mondom el, ami történt, és ahogy történt.
A szüleim, azt hiszem, sosem lettek volna szabad gyereket vállalniuk. Anyám takarítónőként dolgozott egy győri irodaházban, apám hol volt, hol nem, és amikor otthon volt, jobb volt, ha az ember a szobájában marad. A lakásunkban két hangerő létezett: a csend, ami félelemmel volt tele, és a kiabálás, ami azzal. A húgommal, Petivel és Zsófival hárman aludtunk egy szobában, és megtanultuk, hogy ha apám kulcsot fordít a zárban éjjel, azonnal alvást kell színlelni.
Azt hiszem, ott kezdődött, hogy elhittem: ez jár nekem. Hogy a szeretet ilyen — feszült, kiszámíthatatlan, olyasmi, amiért meg kell küzdeni, és amiből sosem elég van. Húszévesen ezt vittem magammal az első komoly kapcsolatomba, aztán a másodikba, és végül Dénesbe, akivel négy évig éltem együtt egy panellakásban a Rákóczi utcában.
Az elején minden a figyelemről szólt. Ő hívott fel elsőnek reggel, ő emlékezett rá, hogy utálom a kaporszószt. Aztán lassanként átvette az irányítást minden felett — mikor mehetek dolgozni, kivel beszélhetek, mennyi pénzt költhetek a heti bevásárlásra a Tescóban. Amikor visszabeszéltem, eltörte a konyhaasztal lábát az öklével. Máskor bezárt a fürdőszobába, amíg "lehiggad". A szomszéd, egy hetvenes néni a harmadikról, néha bekopogott teát hozni, mintha csak úgy, véletlenül arra járt volna — sosem kérdezett semmit, csak hagyta ott a bögrét az ajtó előtt.
Az utolsó hónapban már nem is számoltam a napokat, csak azt figyeltem, mikor van csend a lakásban elég sokáig ahhoz, hogy összecsomagoljak.
Október 14-én reggel Dénes elment az interjúra a belvárosba. Volt talán másfél órám. Betettem a ruháimat, az irataimat és anyám régi karóráját — az egyetlen dolgot, amit tőle örököltem, ami nem fájdalom volt — négy IKEA-szatyorba, és felhívtam a nővéremet, Ildikót.
"Gyere most" — ennyit mondott, semmi mást.
A legnagyobb szerencsém az életemben, hogy van két bátyám és egy nővérem, akikkel mindent meg tudtam osztani. Egy fészekből jövünk, és tényleg együtt éltük át az egészet. Ildikó Kiskunfélegyházán lakik a férjével és a két gyerekével egy kertes házban, és amikor becsöngettem azzal a négy szatyorral, nem kérdezett semmit — csak hátrébb lépett az ajtóból, hogy beférjek.
Hat hónapig laktam náluk. A gyerekszoba melletti kis szobát kaptam, ahol egy varrógép állt a sarokban, amit sosem használt senki, és minden este a sógorom, Tibor bekapcsolta a híradót teljes hangerővel a nappaliban, mert azt mondta, a csend rosszabb neki, mint nekem. Volt igazság ebben.
Azóta az egyetlen prioritásom önmagam volt. Amíg ez nincs kész, egyedül akarok maradni — nem azért, mert félek a kapcsolatoktól, hanem mert életemben most először választottam magamat, és ez teljesen új nekem.
Terápiára jártam minden csütörtökön egy pszichológushoz a Kálvin téren, aki első alkalommal megkérdezte, mit szeretek csinálni, és nekem nem jutott eszembe válasz. Négy hónapba telt, mire ki tudtam mondani: szeretek gyerekekkel lenni.
Most már két éve dolgozom egy bölcsődében Kiskunfélegyházán, kisgyermekekkel. Minden nap azon dolgozom, hogy biztonságos teret teremtsek nekik a tanuláshoz. Nagyon fontos ez nekem, mert nekem sosem volt ilyenem. Azt akarom, hogy elég biztonságban érezzék magukat ahhoz, hogy beszéljenek, hogy hibázzanak anélkül, hogy büntetést kapnának érte.
Van egy kisfiú a csoportomban, Bencének hívják, aki minden reggel megkérdezi, hogy aznap is "kedves nap lesz-e". Amikor először feltette ezt a kérdést, ki kellett mennem a folyosóra, és két percig csak álltam a hűtő mellett, mire vissza tudtam menni hozzá mosolyogva.
Márciusban aláírtam egy albérleti szerződést egy garzonra a Zöldfa utcában, saját névre, saját kaucióval — kétszázezer forint volt, amit egy évig gyűjtöttem félre a fizetésemből. Az első este, amikor egyedül aludtam benne, nem tudtam elaludni a csendtől, de nem félelemből. Furcsa volt, hogy senki nem várja, hogy megmagyarázzam, miért ilyen későn jövök haza.
Dénes kétszer keresett meg azóta. Egyszer egy közös ismerősön keresztül üzent, hogy "beszélnünk kéne". A második alkalommal a bölcsőde elé jött ki, és a kerítésen kívülről várt rám zárás után. Nem mentem oda hozzá. Bementem, szóltam a gondnoknak, Sanyi bácsinak, aki bezárta utánam a hátsó kaput, és felhívtam Ildikót, hogy jöjjön értem kocsival. Amikor negyed óra múlva kinéztem az ablakon, már nem volt ott.
Múlt héten elmentem a Zöldfa utcai önkormányzati irodába, és hivatalosan is bejelentettem az új lakcímemet — nem azért, mert muszáj volt sietni vele, hanem mert végre volt hova.
Tavaly múltam harminc, és még mindig nincs igazi elképzelésem arról, mit akarok csinálni a jövőben. De életemben most először nem úgy érzem, hogy fuldoklom — hanem hogy úszom.
