— Ilona! A Bodza az oszlopon lóg! — kiabálta át a szomszéd, Márta, aki a kerítés túloldalán hadonászott.
Ilona letette a szatyrot a hóba, és felnézett. A szemüvege azonnal bepárásodott. Letörölte a köténye szélével, ami alól kilátszott a virágos háziköntös alja. Reggel hatkor engedte ki a macskát, azóta nem látta. Azt hitte, a szomszéd tyúkjait kergeti, vagy a pinceablakban egerezik.
— Az én macskám? — kérdezte, pedig látta. A Bodza ott csüngött, négy lába élettelenül himbálózott, mintha valaki kitömte volna.
Márta már a kertkaput rángatta.
— Gyere már, mit állsz ott! Le kell hozni!
Az utca üres volt. A decemberi félhomályban a házak ablakai sárgán világítottak, a tévé kékes fénye vibrált a függönyök mögött. Ilona becsukta a kaput, de a kulcsot a zárban felejtette. A papucsa átázott, mire az oszlophoz értek.
A macska tőle három méterre lógott. A fémpánt a mellkasánál szorította, a hátsó lábai ernyedten csüngtek. Csak a szeme élt — két sárga pont a hóesésben.
— Bodza, gyere le! — kiáltotta Ilona. A hangja vékony volt, mint a madáré. — Kapsz májkrémet, csak gyere le!
A macska meg sem mozdult.
— Betört valahogy a kampó alá — mondta Márta, aki már a telefonját nyomkodta. — Az áramszolgáltatót hívom.
Az ügyfélszolgálatos nő a harmadik kicsengésre vette fel. A hangja olyan volt, mint akit megzavartak az ebédszünetben.
— Áramszolgáltató, miben segíthetek?
— Egy macska lóg a trafóoszlopon. A Rákóczi utca 14 előtt. Le kéne hozni.
— És?
— Hogyhogy és? Megfagy az állat!
— Hívják a katasztrófavédelmet. Mi csak hálózati hibákkal foglalkozunk.
Kattanás.
Márta a fejét csóválta, és már tárcsázta is a 112-t.
— Katasztrófavédelem — szólt egy férfihang.
— Macska lóg az oszlopon, nem tud lejönni. Kérem, küldjenek valakit!
— Állatokkal nem foglalkozunk. Ha emberélet van veszélyben, az más lapra tartozik.
— De hát megfagy!
— Sajnálom. Viszontlátásra.
Márta a telefonját szorongatta, az ujjai lilultak a hidegtől. Ilona közben fel-alá járkált az oszlop előtt, a papucsa csattogott a jeges aszfalton.
— Régen az ilyesmi szó nélkül ment — motyogta. — Szóltak a tűzoltóknak, azok meg jöttek.
— Régen — mondta Márta. — Most mindenki a saját dolgával van elfoglalva.
Bodza felnyávogott. Hosszú, elnyújtott, panaszos hang volt, mint amikor az ajtó elé ül, és be akar jönni az eső elől. Ilona tenyerét a szája elé kapta.
Aztán Márta arca felderült.
— Várj csak! Van egy számom. A megyeszékhelyről, állatmentők. Valamelyik újságban láttam.
A telefon kicsengett. Egyszer, kétszer, háromszor. Márta már a lábujjain állt, mintha attól gyorsabban vennék fel.
— Állatmentő Alapítvány, Pásztor Gergő vagyok — szólt egy fiatal férfihang. Volt benne valami megnyugtató, ahogy a nevet mondta.
— Egy macska lóg a trafóoszlopon! — vágta rá Márta. — Azonnali segítség kéne!
— Hol?
— Pusztaföldváron, a Rákóczi utcában. Tudom, hogy messze van, de nagyon hideg az idő, az állat órák óta kinn lehet.
— Pusztaföldvár… az odaát van, az orosházi út mellett? Nagyjából húsz kilométerre.
— Igen, attól nem messze.
— Rendben, indulok. A kiszállás húszezer forintba kerül, benzinpénz.
Márta pillanatig habozott, aztán bólintott, mintha a férfi látná.
— Rendben van, jöjjön! A Rákóczi utca 14, ott a trafóoszlop az iskola felőli saroknál.
— Negyven perc, és ott vagyok.
Ilona közben a macskához beszélt. Halkan, ahogy egy beteg gyerekhez szoktak, olyan szavakat, amiket talán a saját lányának mondott valamikor régen.
— Mindjárt jön a bácsi, lehoz onnan, ne félj. Csak még egy kicsit, jó? Anya itt van.
A hó sűrűn esett. A közeli templomtoronyból elütötte a négyet. Az utcán egyetlen autó sem jött. A szemközti ház udvarán egy kutya ugatott, vakkantásait a szél kapta el.
A fehér furgon fél ötkor fordult be a sarkon. Öreg Suzukinak tűnt, az oldalára spray-vel ez volt fújva: „Állatmentés — 24 órában”. A fiatalember kiszállt, és azonnal felnézett az oszlopra. Nem szólt semmit, csak a fejét rázta.
— Sziasztok, Pásztor Gergő — mondta, és máris a furgon hátuljához lépett. Felemelte a hátsó ajtót, hevederek és fémmászárok lógtak kampókon. — Szép kis helyzet.
— Szerinted le tudod hozni? — kérdezte Márta.
— Megpróbálom. Bár ilyen rögzítéssel még nem találkoztam.
Ilona félrehúzódott, és a szatyrot a mellkasához szorította, mintha az védene valamitől. A fiú kesztyűt húzott, a derekára csatolta a hevedert, aztán a mászóvasat a lábára.
— Melyik szakasz van áram alatt? — kérdezte tőle Márta.
— Mindegyik. De a felső vezetékektől ez a tartókar jóval lejjebb van. Elvileg.
Az „elvileg” szó ott lógott a levegőben, mint maga a macska. A fiú mégis fölmászott, lassú, kimért mozdulatokkal, ahogy az olyan ember szokott, aki megtanulta, hogy a sietség a legdrágább dolog az életben. A hó ráfagyott a kesztyűjére.
Fent megállt, egyik kezével átkarolta az oszlopot, a másikkal megérintette a macska hátát. Bodza megrezzent.
— Nyugi, haver — mondta Gergő, és a macska mintha megérezte volna, hogy ez most nem ellenség. A pupillái kitágultak.
— Rajta — hallatszott fentről. — A mellkasa beszorult a kengyel és a szigetelő közé. Nem is szimpla kampó, egy régi leszakadt vezetéktartó.
— Le tudod hozni? — kérdezte Ilona, akinek a hangja most először volt hangos.
— Lecsendesítem, aztán kimozdítom. Csak nem szabad rángatni, mert bordatörés lehet.
A fiú egyik kezével a macska törzsét tartotta, a másikkal a kampónak feszült. A fém nyikordult. A hó belepte a vállát, mint egy fehér palást.
Ilona és Márta lentről figyelték. Az utca sötétedett, az oszlop teteje már beleveszett a ködbe. Csak a fiú hátát látták, meg néha a kesztyűjét, ahogy mozdul.
Aztán egyszer csak mozdult az egész ember. A heveder megfeszült. A macska feje eltűnt, majd újra előbukkant — és a fiú már a mellkasához szorította, be a kabátja alá.
— Megvan! — kiáltotta.
Lefelé óvatosan jött, a macskát egyik karjával magához szorítva, a másikkal a mászóvasat fogva. Amikor leért, zihált. Az arca kivörösödött, a lélegzete pára volt a hidegben.
Bodza az ölében kuporgott. A bundája csapzott volt, a szeme riadt, de élt. Ilona kikapta a macskát a fiú kezéből.
— Az én kincsem! — suttogta, és a nyakához szorította az állatot. A macska dorombolni kezdett, halkan, mint egy távoli motor.
Gergő leült a furgon hátuljára, és a kesztyűjét rángatta le.
— Akkor ez húszezer lesz — mondta, és a homlokát törölte a kabátujjával.
Ilona felkapta a fejét.
— Micsoda?
— A kiszállás. Ahogy telefonban egyeztettük.
— Én nem egyeztem semmit. Nem is beszéltem magával.
Márta állt a háttérben, és elvörösödött. A fiatalember mosolya megfagyott az arcán, mint a hó a védősisakján.
— De hát a hölgy hívott ki… — kezdte.
— A hölgy nem az én pénztárcám — vágta el Ilona. — Az én macskámhoz nem hívtam senkit. Azt se kértem, hogy jöjjön. Huszonötezer forintot fizessenek, mert valaki mászkál az oszlopon? Azt nem.
Mint aki hozzászokott a hálátlan gazdákhoz, Gergő a hátizsákjához nyúlt, és egy gyűrött blokkot húzott elő. A foga koccant a hidegben.
— Akkor nem tudok mit csinálni — mondta. — Az útiköltséget legalább…
— Azért nem ülhet autóba, mert a mások macskáját fogdossa? — Ilona hátrébb lépett, a macskát a kabátja alá gyömöszölte. — Még a rendőrt is hívhatom, hogy mit keres fent az áramoszlopon.
Erre nem lehetett mit mondani. A fiatalember összecsukta a blokkot, visszagyömöszölte a zsebébe, és a hevedert kezdte a furgonba dobálni. Márta odalépett hozzá.
— Ne haragudjon — mondta, és a hangja majdnem elcsuklott. — Én… nem ezért jött. Vagyis ezért. Csak…
A fiú félbehagyta a pakolást, és ránézett. A szeme nem volt sem dühös, sem szomorú. Inkább olyan, mint aki már sok ilyen utcát látott, sok ilyen délutánnal.
— Mindegy — mondta. — A macska megvan. Ez a lényeg.
— Várjon — mondta Márta. — Ne induljon még el.
Bement a házba. Az ajtó csapódott, aztán csönd, csak a konyhaablak sárgult. Kinn a hó már a bokáig ért. A furgon motorja felpörgött, Gergő a szélvédőről söpörte a havat.
Aztán az ajtó újra kinyílt. Márta jött ki, kezében egy boríték és egy apró kockás törlőkendőbe csavart csomag.
— Ezt el ne felejtse! — mondta, és a fiú kezébe nyomta a borítékot. — Benne a húszezer. És ez itt melegszendvics, kettő, meg egy alma. És innen húsz kilométerre nyitva van még a benzinkút, oda bekanyarodhat jobbra.
A fiú a borítékot nézte.
— Nem kell…
— De kell — mondta Márta. — Nem maga miatt. Miattam.
A fiú egy pillantást vetett a furgonra, aztán vissza. Aztán bólintott, olyan mélyen, hogy a sisak lecsúszott a szemébe.
A furgon elindult, a kerekei megcsúsztak a havon, majd lassan kigurult az utcából. A hátsó lámpái piros pontokká zsugorodtak a városvégi fasorban.
Márta még állt ott egy darabig, a kezében a szatyorral, amit már odaadott, és ami most nem volt sehol. Aztán bement a házba.
Nem nézett Ilonára. Csak az asztalra tett egy doboz májkrémet, és feltette a vizet forrni. Az ablakon át látszott, ahogy a szomszéd házban felgyullad a fürdőszoba fénye, és egy rövid, kövér árnyék egy törölközőbe csavart macskát dörzsöl.
A tévéből az esti híradó szólt. Valamit mondtak a rezsicsökkentés fenntarthatóságáról.
Márta a kormánypultra nézett, ahol a befőttesüvegben már csak az utolsó százforintosok lapultak. Aztán levette a polcról a befőttesüveget, kicsavarta a tetejét, és az érméket a tenyerébe öntötte.
Öt darab. Ötszáz forint.
Odament a kamrához, leemelte a cukortartót, és megnézte, mennyi van még benne. Aztán kinyitotta a fűtésszámlát, amit tegnap hozott a postás, és nézte a befizetendő tételt.
Tizenegyezer-nyolcszáz.
Holnap befizeti a felét, a másikat a hónap végén. A lényeg, hogy a macska él, és egy furgon visszafelé tart az orosházi úton. Egy üvegben öt érméje volt, az ablakpárkányon meg egy fagyos lábnyomokkal teli hófolt.
Márta az érméket visszacsúsztatta az üvegbe, az üveget a polcra tette. Aztán leült a konyhaasztalhoz, és megette az egyetlen megmaradt melegszendvicset.
