– Eszter, nem fogom tovább tűrni a megaláztatást – mondta Katalin lassan. – Jogom van a nyugodt élethez.
– Nyugodt? – Eszter hirtelen felpattant. – Ezt nevezed nyugalomnak? Szétszakítod a családot, lerombolsz mindent, amit évekig építettetek!
– Nem én romboltam le, Eszter – rázta meg a fejét Katalin. – Nem én.
– Ugyan már. Szinte minden férfi félrelép néha – mosolygott gúnyosan András. – Ilyen a természetünk. Miért lepődsz meg ennyire?
Katalin lassan ránézett.
Huszonhét év házasság. Két felnőtt gyerek. Közös lakás, közös ünnepek, közös terhek. És most András ott ült vele szemben, mintha valami jelentéktelen kellemetlenségről beszélne.
– Ezt most komolyan mondtad?
– Miért? Egyszer hibáztam. Egyszer! Emiatt akarsz elválni?
Katalin próbálta megérteni, mikor lett ilyen ember belőle. Vagy mindig ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni?
Negyvenkilenc éves volt. A gyerekek már külön éltek. Nem kellett tovább eljátszania, hogy minden rendben van.
– Ez nem apróság, András. Ez árulás.
– Hagyd már ezt a nagy drámát! Árulás, válás, összeomlás! Te teszed tönkre a családot a sértettségeddel.
– Én? Te tartottál szeretőt.
András felállt, és járkálni kezdett a konyhában.
Katalin egy hete döntött. Véletlenül látta meg az üzeneteket a férje telefonján. Fényképek, hétvégi tervek, szálloda Budapesten, ajándékok a közös pénzből.
Nem kellett nyomoznia. A hazugság szinte ott feküdt az asztalon.
– Kati, beszéljünk felnőtt módjára – váltott András lágyabb hangra. – Elismerem, hibáztam. De a válás túlzás.
– Tegnap beadtam a papírokat.
András elsápadt, majd kivörösödött.
– Megőrültél? Mit szólnak a gyerekek? A barátaink?
– Már nem érdekel.
– Engem igen! Tudod, milyen helyzetbe hozol?
Katalin az ablakhoz lépett.
– Tehát nem az fáj, amit velem tettél. Hanem hogy mások megtudják.
– A családunk miatt aggódom!
– Akkor korábban kellett volna.
A következő két hét pokol volt. András kiabált, könyörgött, sírt, fenyegetőzött. Azt ismételgette, hogy Katalin tönkreteszi az életét.
Szombaton megjelent a fiuk, Péter.
Virágot és süteményt hozott. Beszélgettek munkáról, időjárásról, Péter feleségéről. Aztán kimondta:
– Anya, beszéltem apával.
Katalin letette a csészét.
– És mit mondott?
– Hogy elkövetett egy hibát. Egyetlen hibát huszonhét év alatt. És hogy mindent helyre akar hozni.
Katalin a fiára nézett.
– Egyetlen hibát? Péter, az apád hónapokig hazudott nekem.
– Anya, nem akarom ezt hallani.
– De azt akarod, hogy megbocsássam.
Péter sóhajtott.
– Talán nem kellene érzelmi alapon döntened.
– Negyvenkilenc éves vagyok. Nem érzelmi alapon döntök.
– Akkor miért nem tudsz megbocsátani neki?
– Mert nem akarok.
Péter felállt.
– Ezzel engem és Esztert is választás elé állítasz.
– Nem kérek tőletek választást.
– De mégis ezt teszed.
Dühösen ment el.
Három nappal később Eszter jött.
Katalin remélte, hogy a lánya megérti. Tévedett.
– Anya, apa nagyon rosszul van.
– Tényleg?
– Megbánta. Mindenki hibázik.
– Nem minden hiba hónapokig tart.
Eszter bosszúsan nézett rá.
– Te szétvered a családot.
– Én kilépek egy hazugságból.
– Azt hittem, bölcsebb vagy.
Katalin lassan mondta:
– Eszter, nem fogom tovább tűrni a megaláztatást. Jogom van a nyugalomhoz.
– Nyugalomhoz? Ez nem nyugalom. Ez rombolás.
– Nem én kezdtem.
Eszter felkapta a táskáját.
– Hívj, ha észhez tértél.
Az ajtó becsapódott.
A válás két hónap múlva lezárult. András húzta volna az időt, de Katalinnak jó ügyvédje volt. A lakást eladták, a vagyont elosztották. Katalin egy kis egyszobás lakásba költözött.
Próbálta tartani a kapcsolatot a gyerekeivel. Péter ritkán válaszolt. Eszter üzenetei hidegek voltak. A születésnapjára két rövid köszöntés érkezett. Karácsonykor senki sem ment hozzá.
Februárban felhívta Éva, András húga.
– Kati… tegnap volt András születésnapja. A gyerekek ott voltak.
Katalin megszorította a telefont.
Hozzá elmentek.
Ahhoz, aki hazudott. Aki áldozatnak állította be magát.
Ő pedig egyedül maradt.
– Köszönöm, hogy elmondtad – suttogta.
Sokáig ült az ablaknál. Odakint hullott a hó. Belül üresség volt.
Este azonban teát főzött, leült a kis asztalhoz, és körbenézett.
A lakás kicsi volt.
De békés.
Senki nem mondta neki, hogy túlérzékeny. Senki nem kérte, hogy nyelje le a megaláztatást a család látszatáért.
Katalin halkan kimondta:
– Nem veszítettem el mindent.
Mert önmagát végre nem adta oda senki nyugalmáért.