– Lehet, hogy külön kellene élned egy ideig – mondta László. Arra számított, hogy Ilona megijed és visszakozik.
Ilona azonban fogta a táskáját, és elment.
Az egész a tetővel kezdődött.
November végén Ilona nedves foltot vett észre az előszoba mennyezetén. Először csak halvány volt, aztán a következő esőnél már víz csorgott a falon. Talált egy tetőfedő céget, kihívta a mestert.
A férfi felmászott, megnézte a cserepeket, lejött, és elkezdte írni az árajánlatot.
– Kinek a nevére menjen a szerződés? A tulajdonos aláírása kell, vagy meghatalmazás.
– Én itt lakom – mondta Ilona. – Ez a férjemmel közös házunk.
– A tulajdoni lapon szerepel?
Nem szerepelt.
A mester elment. Ilona elmosta a kávéscsészét, letörölte az asztalt, elpakolta a cukortartót. A mozdulatai otthonosak voltak.
Csakhogy papíron ő nem volt otthon.
Este azt mondta Lászlónak:
– Írassuk a házat kettőnk nevére. Még a tetőt sem tudom megjavíttatni az aláírásod nélkül.
László éppen vacsorát melegített.
– Minek az neked? Talán el akarok menni?
– Nem erről van szó. Eladtam anyám lakását, és azt a pénzt ebbe a házba tettük. A hitelt együtt fizettük.
László elhallgatott.
Ez volt az ő módszere. Nem kiabált. Nem csapkodott. Egyszerűen nem beszélt. Úgy járt-kelt a házban, mintha Ilona csak egy bútor lenne.
Negyedik nap a tévét nézve odavetette:
– Lehet, hogy külön kellene élned egy ideig, ha itt ennyire rossz.
Ilona tudta, mire vár.
Arra, hogy ő bocsánatot kérjen. Hogy azt mondja: „Felejtsük el.” Huszonnyolc évig ez működött.
Most azt mondta:
– Rendben.
Összepakolt egy táskát, és kivett egy kis garzont.
László négy napig nem kereste. Az ötödik napon üzent:
„Hol a garázskulcs?”
Ilona válaszolt:
„Az előszobában a szögön.”
És akkor megértette: László nem őt hiányolta. Csak a rendszert, amit ő tartott fenn.
Két hét múlva felhívta a fiuk, Bence.
– Anya, voltam apánál. Csinált egy cipőspolcot. Világítással. Szép lett. Te ezt már régen kérted, nem?
Ilona keserűen elmosolyodott.
Kérte. Amikor beköltöztek. Aztán újra. És újra. Mindig az volt a válasz: „Majd.”
Most hirtelen eljött a „majd”.
Aznap este kikérte a tulajdoni lapot.
Pár nappal később elment a házhoz. László autója ott állt, mellette egy ismeretlen szürke kocsi. Ilona félreállt, és figyelt.
A házból egy bézs kabátos nő jött ki. László kikísérte a kapuig. Nyugodtan beszélgettek. Túlságosan is ismerősen.
Ilona nem ment be.
Másnap akkor tért vissza, amikor László dolgozott.
A cipőspolc a helyén volt. A konyhában új, drága vízforraló állt. A régit öt éve cseréltette volna ki, de László mindig azt mondta, amíg működik, nem kell pénzt kidobni.
Az ablakok tiszták voltak.
Nem ő mosta őket.
A hálószobai szekrényben a ruháit hátratolták. Elöl üres hely maradt.
A csengő megszólalt.
Ilona ajtót nyitott.
A tegnapi nő állt ott.
– Jó napot. Lászlóhoz jöttem. Itt hagytam egy mappát.
– Nincs itthon.
A nő Évaként mutatkozott be, László kolléganőjeként. Bement a konyhába, és felvett az asztalról egy vékony irattartót.
– Az ajándékozási papírok vannak benne. László a házat a fiukra akarja íratni. Jó döntés, sokan csinálják így.
Ilona megdermedt.
A házat Bencére.
Az ő tudta nélkül.
Felhívta a fiát.
– Apa neked akarja ajándékozni a házat. Tudtál róla?
Bence sokáig hallgatott.
– Azt mondta, közös döntés volt.
Este megérkezett a tulajdoni lap.
A ház teljes egészében László nevén volt.
Ilona neve sehol.
Pedig anyja lakásának ára a telekbe és az első emeletbe ment. A hitelt tíz évig együtt fizették.
Másnap ügyvédhez ment.
Aztán vissza Lászlóhoz.
Az asztalra tette a papírokat.
– El akartad ajándékozni a házat Bencének úgy, hogy nekem nem szólsz.
– A fiunkról van szó.
– Nem. Arról van szó, hogy engem ki akartál törölni ebből a házból.
László legyintett.
– Túlreagálod.
– Nem. Most először pontosan reagálok.
Amikor László megtudta, hogy Ilonánál banki bizonylatok, szerződések és jogi tanács van, elhallgatott. De ez már nem az ő büntető csendje volt.
Ez félelem volt.
– Mit akarsz?
– A részemet. És válást.
Bence később felhívta.
– Anya, nem írok alá semmit. Nem kell olyan ház, amiből téged kihagynak.
Ilona akkor sírt először igazán.
A pereskedés hosszú volt, de végül tisztességes összeget kapott. Vett egy kis lakást, világos nappalival és erkéllyel.
Amikor először hívott szerelőt, a férfi megkérdezte:
– Kinek a nevére írjam a szerződést?
Ilona elővette a tollat.
– Az enyémre.
És ez a mondat többet jelentett, mint egy ház.
Azt jelentette: végre létezik.