– Ó, megérkezett a hősnő – mondta Nóra, fel sem nézve a telefonjából. – Kaptál kitüntetést a megmentésünkért?
– Szia, Nóra. Én is örülök, hogy látlak – felelte Eszter nyugodtan.
November vége volt. Hideg eső verte Eszter budapesti lakásának ablakát, a telefon pedig újra rezegni kezdett az asztalon.
Az anyja hetedszer hívta egy órán belül.
Három év csend után.
Eszter harminckét éves volt. Saját kis reklámügynökséget vezetett, irodát bérelt a belvárosban, és majdnem kifizette a lakását. Mindent egyedül ért el.
Gyerekkora óta ezt hallotta:
„Te erős vagy, te megoldod.”
Végül felvette.
– Igen?
– Eszterkém, kérlek, ne tedd le – remegett az anyja hangja. – Nóra bajban van. Balázs kidobta. A kisfiával együtt. Hároméves gyerekkel. És én… én beteg vagyok. Az orvosok műtétet mondanak.
Eszter a homlokához szorította a kezét.
– Mit vársz tőlem?
– Te mindig erős voltál. Nóra más. Ő összeomlik.
Eszter keserűen elmosolyodott.
Nóra mindig összeomlott, amikor dolgozni kellett, felelősséget vállalni, határidőt tartani. Eszter pedig mindig erős volt, vagyis mindig lehetett rá pakolni.
– Holnap megyek.
A szülői lakás savanyú káposzta, régi takaró és gyógyszer szagát árasztotta. Az anyja, Klára, a konyhában ült, sápadtan, megtörten.
Nóra a nappaliban hevert a kanapén, telefonozott.
– Ó, a hősnő – mondta. – Most majd megmondod, hogyan kell élni?
– Nem. Először meghallgatom, mi a helyzet.
– Évekig felénk se néztél.
Eszter letette a táskáját.
– Hívtalak. Nem vetted fel. Anya azt mondta, minden rendben. Egy idő után az ember nem beszél tovább a falnak.
Nóra felcsattant.
– Mert mindig te voltál apa kedvence!
Eszter felnevetett.
– Neked fizették az egyetemet, az esküvőt, a kocsit. Nekem azt mondták: „Te ügyes vagy, megoldod.” Én voltam a kedvenc?
Klára halkan megszólalt:
– Mindkettőtöket szerettük.
– Anya, most a lényeget. Beleegyezel a műtétbe?
Klára lehajtotta a fejét.
– Igen, csak…
– Csak költözz hozzám, és közben oldjam meg Nóra életét is.
Csend lett.
Eszter bólintott.
– Segítek. De feltételekkel.
Nóra gúnyosan felnézett.
– Halljuk.
– Anya hozzám költözik a műtét és a lábadozás idejére. Van külön szobám, jó klinika van a közelben. Itt nem maradhat egyedül.
– És én? – kérdezte Nóra.
– Te addig anya lakásában maradhatsz a gyerekkel. Fizeted a rezsit. És dolgozni fogsz.
– Micsoda?
– Nálam. Junior asszisztensként. Nem nagy pénz, de rendes munka. Megtanulod, mi az a pontosság, ügyfél, határidő.
Nóra felugrott.
– Egyedülálló anya vagyok!
– Pont ezért kell felnőttként viselkedned.
– Te mindig irigyeltél engem! Mert szebb voltam. Mert Balázs engem választott!
Eszter elhallgatott.
Aztán halkan mondta:
– Balázs írt nekem, amikor te még otthon voltál a gyerekkel. Találkozni akart. Megvan a képernyőkép.
Nóra elsápadt.
– Hazudsz.
– Nem válaszoltam neki. Nincs szükségem ilyen férfira. De eltettem. Biztos, ami biztos.
Nóra szeme megtelt dühös könnyekkel.
– Miért mondod ezt?
– Mert ideje megértened: nem én vagyok az ellenséged. Nem anya. Nem Balázs. Te vagy az, aki mindig várta, hogy valaki megmentse.
Eszter felállt.
– Egy hetetek van dönteni. Anya műtétjét mindenképp fizetem.
Három nap múlva Klára telefonált.
– Hozzád költözöm.
– És Nóra?
– Dühös. De gondolkodik a munkán.
A műtét sikerült. Klára lassan gyógyult. Eszter főzött, gyógyszereket adagolt, orvoshoz vitte, reggelente tornáztatta.
Nóra nem hívott.
Pontosan egy hónap múlva csengettek.
Nóra állt az ajtóban. Smink nélkül, fáradtan, karikás szemmel.
– Bemehetek?
A konyhában sokáig hallgatott.
– Elfogadom a munkát.
– Mi változott?
– Elfogyott a pénzem. Balázs nem segít. Anya nincs otthon. A gyerek reggel kiflit kért, és én aprót számolgattam. Rájöttem, hogy semmit sem tudok egyedül.
Eszter csendesen válaszolt:
– Ez fájdalmas felismerés. De legalább igaz.
Nóra lehajtotta a fejét.
– Bocsánat. Szörnyű voltam veled.
– Igen.
– És most?
– Hétfőn kilenckor kezdesz. Pontosan. Nem húgomként, hanem alkalmazottként. Ha dolgozol, segítek talpra állni.
Nóra bólintott.
A szobából Klára gyenge hangja hallatszott:
– Lányok…
Eszter Nórára nézett.
Nem volt ölelés. Nem volt varázslatos kibékülés.
De volt valami, ami eddig hiányzott.
Őszinteség.
És néha egy családnak nem az kell, hogy mindenki mindent megbocsásson.
Hanem hogy végre mindenki vállalja a maga részét.