„Kérd meg Borbálát, fiam…” nyögte az ágyon fekvő öreg András. „Jólelkű asszony. Nem hagyja magára a beteg szomszédot.”
A fia, Mihály elsápadt.
„Borbálát? A szemközti özvegyet?”
„Ki mást?” kérdeztem szigorúan. „Az apjának állandó felügyelet, meleg étel és pontos gyógyszerezés kell.”
Mihály összeszorította az állát.
„Neki saját gazdasága van.”
„Akkor kérd meg szépen. Vagy maradj itthon, és hagyd ott a munkádat.”
András olyan panaszosan felnyögött, hogy majdnem én is elhittem a betegséget.
Mihály felvette a kabátját és elindult.
Amint becsukódott az ajtó, az öreg felpattant.
„Eljön?”
„Azonnal feküdj vissza! Ha Borbála így meglát, neked tényleg orvos kell majd.”
Borbála fél órán belül megérkezett. Levest, tiszta ágyneműt és gyógynövényeket hozott. Negyvennyolc éves özvegy volt, aki egyedül tartotta rendben a házát, kertjét és állatait.
„Hol fáj, András bátyám?”
Az öreg a mellkasához kapott.
„Elkopott a motor.”
Borbála kitakarított, elmosogatott és mindkét férfit leültette enni.
„Nem vagyok éhes,” mondta Mihály.
„Hajnal óta a fűrésztelepen dolgozik. Egyen.”
Mihály először nézett rá figyelmesen.
A következő napokban Borbála reggel és este átjárt. András feküdt, sóhajtozott és egyre jobb színészi teljesítményt nyújtott. Én megmértem a vérnyomását, komoran bólogattam.
Mihály egyre korábban jött haza. Megjavította Borbála kapuját, fát vágott neki, este pedig hazakísérte.
„Látod? Kezd felengedni,” súgta András.
„Majd akkor beszéljünk, amikor Borbála megtudja az igazat.”
Egy reggel váratlanul korán érkezett.
Andrást az udvaron találta, amint egy hatalmas farönköt hasogatott.
„Így néz ki a szigorú ágynyugalom?”
Az öreg kezéből kiesett a fejsze.
Mihály este mindent megtudott.
„Hazudtatok nekem.”
„Csak azt akartam, hogy ne maradj egyedül.”
„Betegséget színlelve?”
Borbálához fordult.
„Te tudtál róla?”
„Nem.”
Letette a kulcsot az asztalra.
„Ha tudom, soha nem jövök át.”
Távozott.
Mihály három napig alig szólt az apjához. A negyedik napon a pajtában találtam rá.
„Nemcsak a hazugság miatt vagy mérges.”
„Hagyjon.”
„Hiányzik Borbála.”
Sokáig hallgatott.
Aztán elmondta, hogyan csapta be a városi felesége, hogyan vitte el a pénzét, és hogyan maradt adósságokkal.
„Egyszerűbb volt minden nőt hazugnak tartani, mint beismerni, hogy rossz emberben bíztam.”
„Borbála nem a volt feleséged.”
Mihály felnézett.
„Az ebédcsomagok… azokat ő készítette?”
„Igen.”
Aznap este átment hozzá.
Borbála a varrógép mellett ült.
„Bocsánatot kérek.”
„Az apja miatt?”
„Magam miatt. Mielőtt megismertem volna, már elítéltem.”
Őszintén elmondott mindent.
Borbála nem engedett rögtön.
„A bizalom nem olyan, mint egy törött kerítés, amit egy délután alatt megjavít.”
„Akkor dolgozom rajta, ameddig kell.”
Így is tett.
Egész tavasszal segített neki a kertben, a háznál és az állatok körül. Borbála idővel újra beszélni kezdett vele.
András is bocsánatot kért.
„Féltem, hogy meghalok, te pedig egyedül maradsz.”
„A végén még tényleg meghalsz, ha újra ilyet kitalálsz.”
Ősszel összeházasodtak.
A lakodalomban András poharat emelt.
„Az én beteg szívemre, amely összehozta őket!”
Borbála elmosolyodott.
„A szíve egészséges. A lelkiismerete viszont rendszeres ellenőrzésre szorul.”
Mindenki nevetett.
Mihály pedig hosszú évek után először úgy nevetett, mint aki nem fél attól, hogy a boldogságért később fizetnie kell.
Megértette, hogy egyetlen árulás nem minden ember ítélete.
És hogy a szeretet néha nem hangos.
Csak hajnalban letesz egy meleg ételes csomagot a küszöbre, majd csendben várja, hogy az, akinek szánta, végre körülnézzen.
😲 A folytatás már a hozzászólásokban van! Feltétlenül írjátok meg, hogy számotokra váratlan volt-e a befejezés.