Kedd reggel volt, háromnegyed kilenc. Az eső permetezett a Széchenyi téren, a sínek vizesen csillogtak. A bankfiókban még csak a takarítónő járt, én a pult mögött álltam, és a kávéautomatából vett kávét kavargattam. A gép mellett a plafonlampa villogott. A technikus májusra ígérte, és azóta is csak ígérget. A reggeli villamos, az egyes, éppen bekanyarodott a Kárász utca felé. Jegyautomata a megállóban négyszáz forintot mutatott, de én bérlettel járok, szóval nem tudom, mennyi az annyi.
Nyitás előtt öt perccel jött be az a nő. Szürke gyapjúkabát, vizes vállak, bőrkesztyűt húzott le, és a pultra tette. A bal kezén nem volt gyűrű. Az ujján fehér sáv látszott, mintha lehúzott volna egyet. Az arca nyugodt volt, de a szeme alatt mély karikák. Két nap nem alvás.
— Jó napot — mondta, és letette az útlevelét. — A közös számlát szeretném megszüntetni.
Én megnéztem a rendszerben. Az egyenleg tizenkétmillió-négyszázezer forint. Azt hittem, rosszul látom.
— Ez az összes megtakarítás? — kérdeztem.
— Nem az összes, csak az én részem. A férjem hozzáférése törölhető? — kérdezte úgy, mintha a délutáni programra kérne időpontot.
— Ön az elsődleges tulajdonos? — kérdeztem.
— Igen. A számlát a szüleim szentendrei lakásának eladásakor nyitottam. Az én nevemen van. Most szeretném a saját részem átvezetni az új személyes számlámra. Itt vannak az adatok.
Egy dossziét vett elő. Matrica volt rajta: „Szegedi Közjegyzői Iroda”. A sarokban egy pecsét nyoma. A férfi neve nem szerepelt rajta, csak az övé. Olyan érzésem támadt, mintha a héten már többször is járt volna ilyen ügyintézésen.
Az ügyintézés tíz percig tartott. A nő aláírt. Nem kapkodott, nem idegeskedett. Minden betűt kirajzolt, mint aki a nevét utoljára írja le ezen a számlán. Aztán hátradőlt, megigazította a kabátja gallérját, és félretolta a kesztyűt.
— Nyomtassa ki a kivonatot is, kérem.
Odaadtam. Végigfuttatta a szemét az utolsó soron. Volt ott egy átutalás, kedvezményezett: R. Kitti. Én is észrevettem, de nem kommentáltam. A nő összehajtotta a papírt, betette a táskájába.
— Köszönöm. Jó napot.
És kiment. Csak a kesztyű maradt a pulton.
Berta a másik pult mögül odasandított.
— Láttad? Ez az a nő, akiről meséltem. A múlt héten is itt volt, a férje meg egy fiatalabb nővel ült a Régi Híd kávézóban. Én is ott kávéztam. A férfi nem vette észre, de a felesége pont a kirakat előtt állt a telefonjával. Lefotózta őket.
— Biztos? — kérdeztem.
Berta a vállát rándította.
— Aztán a nő betette a telefont a táskájába, és bement a közjegyzőhöz. Nem kérdeztem, mire kell.
Tizenegy előtt berontott a férfi. Magas, széles váll, gyűrött ing, nyitott kabát. A nyaka körül a sál féloldalasan lógott.
— Hol a feleségem? — kérdezte. — Itt volt? Mit csinált?
Nem mondhattam meg. Az ügyfélazonosítás szabályai. Azt viszont mondtam, hogy ha a közös számla tulajdonosa intézkedett, arról értesítést kap.
— Értesítést?! — kifakadt. — Elvitte a pénzt! Azt mondta, ha dönteni kell, ő döntött!
Nem válaszoltam. A biztonsági őr az üvegajtónál állt, megfordult. De nem kellett közbeavatkoznia. A férfi megragadta a pulthoz tett kesztyűt, megnézte, és kihátrált az ajtón.
Ebédszünetben kimentem az utcára. A Dóm tér felől harangszó hallatszott. A nő a közjegyzői iroda előtt állt egy alacsony, kopasz, sötét öltönyös férfival. Az ügyvédje. A nő átadott neki egy iratgyűjtőt, aztán beszállt egy fehér taxiba. A taxi elindult, és a híd felé fordult. A férj a sarkon állt, lihegett, a keze lelógott. Későn ért oda.
Délután kettőkor a férfi újra bejött. Most már nem kiabált. Csak leült a pulthoz, és kért egy kivonatot a közös számláról.
Odaadtam. A gépen kijött az egyenleg: nulla.
— Hol van a pénz? — hangja megcsuklott.
— A számlát megszüntették. Az ön része, hatmillió-kettőszázezer forint, bírósági letétbe került. Válóperes eljárásban zárolták.
— Válóperes… — ismételte. — Ő beadta a válást?
— Az értesítőt ma reggel postázták a megadott címre.
A férfi felvette a kivonatot. A keze remegett, a papír széle elázott az érintéstől. Aztán kiment, és az ajtó előtt a szemetesbe dobta.
Másnap reggel ugyanott ültem, amikor újra megjelent. Kezében egy boríték, a közjegyzői iroda fejlécével.
— Ezt hozta a posta — mondta. — A feleségem a fél házrészét az unokánkra ajándékozta. A közös lakásból csak a férfi-negyed maradt. A másik fele már nem is az övé.
Rám pillantott. Nem várt választ. Csak állt ott, és forgatta a borítékot.
— Én csak… nem tudtam, hogy ennyire.
Nem fejezte be. Visszament az ajtóhoz, előtte a bankautomata villogott. Beillesztette a bankkártyáját. A gép kattant, és visszahúzta a kártyát. A képernyőn felirat: „Kártya visszavonva”.
A férfi az üvegen át rám bámult. Én a kávémat kavargattam. Aztán elfordult, és belegyalogolt a szemerkélő esőbe.
Este, amikor lehúztam a redőnyt, a nő a fiók előtt állt. Már nem volt rajta gyapjúkabát, csak egy könnyű dzseki. Kezében cigaretta. Fújt egy füstöt, aztán a járda szélén elnyomta. A táskájából elővett egy bankkártyát, kettétörte, majd a három darabot a kukába dobta. Rám pillantott. Én a redőnyt húztam tovább.
Másnap reggel a takarítónő a pult alatt talált egy kesztyűt. A bal kezes. Szürke. Senki nem jött érte.
