Ebéd után Erzsébet kilépett a kis falusi ház elé, és megállt a fakerítésnél.
Forró nyári nap volt. A levegőben frissen sült kalács illata keveredett a kertből áradó kapor és virágok szagával.
Erzsébet a szeme fölé emelte a tenyerét, és az utat figyelte.
Vendégeket várt.
Már hajnalban felkelt. Epret szedett az erdő szélén, túrós rétest készített, és elővette a gyerekek kedvenc málnaszörpjét.
Leült a tornác lépcsőjére.
Hatvan év körüli volt. A haja teljesen megőszült, arca pedig magán viselte a betegség éveinek nyomait. Nagy barna szemeiben azonban még mindig ugyanaz a melegség ragyogott.
Amikor lehunyta a szemét, eszébe jutott a nap, amikor először találkozott Tamással.
Tizenöt évvel korábban Erzsébet elismert fogorvosként dolgozott Szegeden. Negyvenöt éves volt, de sokan harmincnak nézték. Gondosan öltözött, sportolt, és mindig volt türelme a félős betegekhez.
Egy téli este már éppen bezárta volna a rendelőt, amikor egy fiatal férfi lépett be.
Az arcát fogta, és alig tudott beszélni.
– Elnézést. Tudom, hogy lejárt a rendelés, de ezt nem bírom reggelig.
Tamásnak hívták. Huszonnyolc éves volt.
A kezelés bonyolultnak bizonyult. Mire végeztek, odakint sűrű hó esett.
– Hazavihetem? – kérdezte Tamás.
– Még be kell ugranom egy barátnőmhöz.
– Akkor odaviszem.
Amikor Erzsébet fél óra múlva kijött a barátnőjétől, Tamás ugyanott várta.
– Maga még itt van?
– Azt mondtam, hazaviszem.
Így kezdődött.
Tamás egyre gyakrabban kereste. Virágot vitt neki, munka után megvárta, és minden alkalmat megragadott, hogy lássa.
Amikor Erzsébet elmondta, hány éves, Tamás először nem akarta elhinni.
– Tizenhét év van közöttünk – mondta Erzsébet.
– Tudok számolni.
– Egyszer majd gyereket akarsz.
– Most téged akarlak.
Erzsébet próbálta lezárni a kapcsolatot. Félt a pletykáktól és attól, hogy Tamás később megbánja a választását.
A férfi azonban kitartott.
Egy este egy gyűrűt tett elé.
– Legyél a feleségem.
– Nem tehetem ezt veled.
– Azt teszed velem, ha nemet mondasz.
Végül összeházasodtak.
Boldogok voltak. Nem született gyermekük, de Tamás soha nem tett szemrehányást. Azt mondta, neki Erzsébet jelenti az otthont.
Aztán Erzsébet súlyosan megbetegedett.
Hónapokig feküdt. A kezelések rengeteg pénzbe kerültek. Tamás túlórázott, gyógytornászt fizetett, ápolót fogadott és minden vizsgálatra elkísérte.
Erzsébet látta, hogy a férfi tíz évet öregedett mellette.
– Hagyj el – kérte.
– Nem.
– Nem lehet ez az egész életed.
– Te vagy az életem.
– Nem akarom, hogy miattam mondj le mindenről.
Tamás nem hallgatott rá.
Erzsébet azért imádkozott, hogy újra járni tudjon. Nem azért, hogy minden úgy folytatódjon, mint régen, hanem hogy saját erejéből mehessen el.
Az állapota lassan javult. Először felült, később felállt, majd segítség nélkül is megtett néhány lépést.
Egyik este elmondta Tamásnak, hogy visszaköltözik az édesanyja falusi házába.
– Miért most? – kérdezte a férfi. – Most kezd minden rendbe jönni.
– Neked még rendbe jöhet az egész életed.
– Veled akarom rendbe hozni.
Erzsébet sírt.
– Másféle lett a szeretetünk. Te gondozol engem, én pedig hálás vagyok. De te még fiatal vagy. Lehet családod, gyereked.
– Nem kell más.
– Lehet, hogy egyszer kelleni fog.
Tamás könyörgött neki. Erzsébet azonban hajthatatlan maradt.
A lakását a férfira íratta és beadta a válókeresetet.
Tamás sokáig nem tudta feldolgozni a történteket. Úgy érezte, Erzsébet eldobta őt azok után, hogy mindent megtett érte.
Később megismerte Dórát.
A nőnek ugyanolyan ragyogó barna szeme volt, mint Erzsébetnek, de fiatalos lendülete teljesen más életet hozott Tamás mellé.
Szerelem lett belőle.
Összeházasodtak, és két gyermekük született.
Amikor Tamás megírta a hírt Erzsébetnek, a nő azt válaszolta:
– Hozd el őket. Látni szeretném a családodat.
A gyerekek Erzsi mamának kezdték szólítani.
Dóra sokáig azt hitte, Erzsébet Tamás távoli rokona. A férfi nem merte elmondani, hogy valaha a felesége volt.
Aznap végre feltűnt az autó a poros úton.
A gyerekek kiugrottak és Erzsébet felé rohantak.
– Erzsi mama!
A nő kitárta a karját.
– Drágáim! Hogy megnőttetek!
Megölelte Dórát, majd Tamást.
A férfi szeme megtelt könnyel.
Bent a gyerekek kalácsot ettek, aztán kiszaladtak megnézni a tyúkokat.
Később Tamás félrevonta Erzsébetet.
– Elmondtam Dórának az igazat.
Erzsébet arca megfeszült.
Dóra kilépett hozzájuk.
– Nem haragszom – mondta. – Csak azt nem értem, hogyan tudott lemondani róla.
– Nem mondtam le róla – felelte Erzsébet. – Csak elengedtem oda, ahol teljes lehet az élete.
– És magára nem gondolt?
– Minden nap gondoltam magamra. Ezért volt olyan nehéz.
Dóra átölelte.
Ettől kezdve nem kellett titkolniuk semmit.
Erzsébet nem lett Tamás gyermekeinek vér szerinti nagymamája. Nem öregedett meg mellette feleségként, és nem úgy alakult az életük, ahogy egykor tervezték.
Mégis család maradtak.
Nem a papírok, nem a vér és nem a kötelesség miatt.
Azért, mert a szeretetük túlélte azt is, hogy megváltozott.
Erzsébet a ház előtt állva figyelte a gyerekeket, és megértette, hogy nem az marad magára, aki elenged valakit.
Az marad magára, aki szeretet helyett birtokolni akar.
Ő pedig elveszített egy férjet, de kapott egy egész családot.