– Ne aggódj, kislányom! Judit semmit sem kap. Minden pénz a mi családunkban marad.
Dóra elakadt a mondat közepén.
– Milyen pénz, anya?
– Hát a lakás ára. Eladjuk, veszünk valamit neked és Annának. Apáddal nekünk kell egy új autó, a régi már szétesik. A maradékot félretesszük, talán egyszer lesz egy kis nyaralónk.
Dóra úgy érezte, mintha megszűnt volna körülötte a levegő.
Azért hívta fel az anyját, mert Judit néni épp követelte, hogy adják el a nagymama lakását. Azt hitte, az anyja megvédi.
Ehelyett kiderült, hogy mindenki ugyanazt akarja.
Erzsébet nagymama nehéz természetű asszony volt.
– Mit főztél már megint? – morgott gyakran, eltolva a tányért. – Ezt még a kutya se enné meg.
Dóra elvette előle.
– Rendben. Akkor megeszem én. Te meg főzz magadnak jobbat.
– Éheztetni akarsz?
– Te mondtad, hogy ehetetlen.
A nagymama összeszorította a száját.
– Add vissza.
Dóra visszatette a tányért.
– Na, így már jobb.
Mindketten makacsok voltak. Éles nyelvűek, indulatosak. Veszekedtek a levesen, a poron, a túl hangos tévén. De a veszekedéseik mögött ott volt valami erős, amit a család többi része sosem értett.
Dóra évek óta a nagymamával lakott Szegeden, egy régi, háromszobás lakásban. Bevásárolt, gyógyszereket váltott ki, orvoshoz vitte, főzött, takarított, és hallgatta Erzsébet szúrós megjegyzéseit.
Judit néni tíz éve nem járt náluk. Dóra szülei évente kétszer jöttek, röviden, ünnepélyesen. Húga, Anna, csak néha írt.
Tavasszal Erzsébet nagymama csendben elaludt, és nem ébredt fel.
A temetés után a közjegyző felolvasta a végrendeletet. A lakást Dórára hagyta.
„Arra az unokámra, aki mellettem maradt.”
Dóra nem örült. Csak üresnek érezte magát.
A lakás minden sarka a nagymamáról beszélt. A fotel. A szemüveg. A falióra. A félbehagyott hímzés az asztalon.
Egyszer Dóra automatikusan két csészébe töltött teát.
– Mama, cukorral?
A csend úgy ütötte meg, hogy le kellett ülnie.
Pár nappal később megjelent Judit néni.
– Dórikám, hogy bírod egyedül?
A konyhában teázott, közben úgy nézte a lakást, mintha már fejben eladta volna.
– Mikor akarod meghirdetni?
– Mit?
– A lakást.
– Nem akarom eladni.
Judit elmosolyodott.
– Ne légy gyerekes. Egy ilyen érték nem maradhat egy embernél.
– Mama rám hagyta.
– Anyád már nem volt teljesen beszámítható.
Dóra felállt.
– A nagymama az utolsó napig pontosan tudta, ki jön hozzá és ki nem.
Judit arca megkeményedett.
– Önző lettél.
Miután elment, Dóra felhívta az anyját, Klárát.
– Anya, Judit néni el akarja adatni a lakást.
– Az a pofátlan nő! – háborodott fel Klára. – Ne aggódj, ő semmit sem kap. Minden pénz a mi családunkban marad.
Dóra dermedten hallgatta végig az anyja tervét.
– Anya, a lakás az enyém.
– Ne beszélj butaságokat. Anna is a lányom. Neki is jár segítség.
– Én voltam itt, amikor mama éjjel elesett. Én ültem vele a kórházban. Én hallgattam, ahogy nem kap levegőt.
– Dóra, ne kezdj drámázni.
Dóra bontotta a hívást.
Aznap éjjel a nagymamával álmodott.
– Ne hagyd, hogy rátegyék a kezüket – mondta Erzsébet. – Ez a lakás nem jutalom. Ez emlékezet.
Másnap reggel Klára, az apja és Anna álltak az ajtóban.
– Beszélnünk kell.
– Nekem nincs miről.
Anna szinte azonnal kibökte:
– Neked egyedül nem kell három szoba. Nekem meg nincs hol laknom.
Dóra ránézett.
– Nekem sem három szoba kellett. Hanem erő, amikor ti nem voltatok itt.
Az apja sóhajtott.
– A családnak össze kell tartania.
– Összetartani élő emberekkel kell, apa. Nem csak hagyatéknál megjelenni.
Klára könnyes szemmel nézett rá.
– A saját családod ellen fordulsz?
– Nem. Csak nem hagyom, hogy kifosszátok a nagymama utolsó akaratát.
Kinyitotta az ajtót.
– A lakás marad. Ha vitatni akarjátok, beszéljetek ügyvéddel.
Miután elmentek, Dóra elővette a félbehagyott hímzést. Rózsák voltak rajta, piros szirmokkal. Ügyetlenül hímzett, többször megszúrta magát, a fonal összegubancolódott.
De befejezte.
Aztán bekeretezte, és feltette a falra.
A lakás még mindig csendes volt.
De már nem félt benne.
Ez a csend nem üresség volt.
Hanem a nagymama utolsó mondata:
„Maradj erős.”
És Dóra maradt.
