Tizenegy év magány után végre beengedtem az életembe egy nőt, aki ugyanolyan egyedülállónak tűnt, mint én. Néhány hét múlva azonban furcsa dolgokra lettem figyelmes.
Végül rájöttem, hogy én viselkedem furcsán.
Ötvennégy éves vagyok, és egyedül élek egy miskolci lakásban. Nem egy nagy dráma után döntöttem a magány mellett. Először jött a kimerítő válás Évától, aztán az évek, amikor senkivel sem akartam kapcsolatot.
Később pedig megszoktam.
A megszokás veszélyesebb a szomorúságnál. A szomorúság fáj. A megszokás viszont észrevétlenül meggyőz arról, hogy nincs szükséged másra.
Karbantartóként dolgozom egy kórházban. Hatkor kelek, kávézom, híreket olvasok, dolgozom, este egyszerű vacsorát készítek, és fél tizenegykor lefekszem.
Tizenegy év szinte ugyanebben a ritmusban.
Nem voltam boldogtalan. Csak volt bennem egy halk, állandó üresség, mint amikor valahol csöpög egy csap. Egy idő után nem figyelsz rá, de attól még ott van.
Ildikót egy fotótanfolyamon ismertem meg. Ötvenegy éves volt, könyvelőirodában dolgozott, és több éve elvált.
Az első óra után mindketten ott maradtunk, mert ugyanazzal a beállítással nem boldogultunk.
Hónapok óta nem nevettem annyit, mint azon az estén.
Kávézni kezdtünk. A harmadik héten moziba hívtam.
Zöld kabátban érkezett, és már messziről mosolygott.
Eleinte minden jól ment.
Aztán észrevettem, hogy ha nem válaszol rögtön, szorongani kezdek. Ha öt percet késik, azt képzelem, hogy meggondolta magát. Ha egy napig nem ő ír először, biztosra veszem, hogy elvesztette az érdeklődését.
Egyszer hangüzenetet küldött:
— Sok a munkám. Talán csak pénteken tudunk találkozni.
Teljesen hétköznapi üzenet volt.
Én mégis órákig azon gondolkodtam, miért nem jó neki csütörtök. Talán mással találkozik? Talán már un engem?
A következő vacsorán minden mondatát elemeztem.
— Jól vagy? — kérdezte.
— Csak a munka, — hazudtam.
A barátnőm, Rózsa világosan megmondta:
— Tizenegy éve egyedül élsz. Azt tanultad meg, hogy egyedül biztonságos. Most minden közelség veszélynek tűnik.
— Nem félek.
— Egy egyszerű üzenetet elutasításként értelmezel. Ez félelem.
Igaza volt.
A magány megtanított önállónak lenni. De arra is, hogy ha senkit nem engedek közel, akkor senki sem hagyhat el.
Találkoztam Ildikóval, és mindent elmondtam.
Sokáig nézett.
— Én is féltem az elején.
— Mit csináltál?
— Tovább találkoztam veled. Őszintébbnek tűnt, mint eltűnni.
Kényelmetlen beszélgetés volt. Sokszor a csészénket néztük.
De kimondtam valamit, amit szégyelltem, és ő nem ment el.
Azóta is találkozunk.
Néha még mindig aggódom. De már felismerem, mikor nem a valóságot látom, hanem egy régi félelmet.
Az ember valóban hozzászokhat annyira a magányhoz, hogy már nem tudja, hogyan kell valakit közel engedni.
De ez változhat.
A bátorság nem az, hogy már nem félünk.
Hanem az, hogy a félelem ellenére sem zárjuk be újra az ajtót.