Terhes voltam a hatodik hónapban, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek a temetőbe egyedül, anélkül, hogy szóltam volna Editnek.
Nem sértésből tettem. Egyszerűen tudtam, hogy ha vele megyek, megint órákig fogunk ott állni a sírkő mellett, és ő megint azt fogja mondani, hogy Sztaniszló milyen jó testvér volt, milyen ügyesen kezelte a magasfeszültségű vezetékeket, mennyire hiányzik neki minden reggel. Én meg bólogatok majd, mert mit is mondhatnék mást a saját anyámnak.
A nevem Máté Botond, és Sztaniszló az öcsém volt. Nyolc évvel fiatalabb nálam, tizenkilenc évesen halt meg egy szegedi külterületi oszlopon, amikor a brigáddal vezetéket húztak vidéken. Én már akkor huszonhét voltam, nős, saját lakásban éltem Szegeden a feleségemmel, Enikővel. Amikor Sztaniszló meghalt, minden összeomlott körülöttünk — de nem egyformán mindenkinél.
Anyám, Edit, azelőtt könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél. A temetés után felmondott. Azt mondta, nem bír számokkal foglalkozni, amikor a fia a föld alatt van. Én értettem ezt. Amit nem értettem, az a lány volt, akit Sztaniszló majdnem elvett — Rebeka.
Rebeka huszonegy éves volt akkor, Sztaniszló pedig alig múlt tizenkilenc, amikor összejöttek — még a gimiben, egy suli-bálon, ahol Sztaniszló, aki már leszerelt a katonaságtól, hazajött és találkozott vele. Emlékszem, ahogy hazahozta bemutatni: vékony, csendes lány, mindig Sztaniszló kabátját hordta a válla köré terítve. Anyám azonnal megkedvelte. Én meg — bevallom — féltékeny voltam kicsit, mert Sztaniszló mindig mindent gyorsabban kapott az élettől, mint én. A lányt is, a jó kedvét is, azt a fura könnyedséget, amivel mindenkit magához vonzott.
Amikor meghalt, azt hittem, Rebeka egy hónap múlva eltűnik az életünkből. Fiatal, gyönyörű, egyetemre jár — miért maradna egy halott vőlegény családjánál? De ő maradt. Hetente jött hozzánk, anyámmal ültek a konyhában szótlanul, aztán együtt mentek ki a temetőbe. Én ezt eleinte jó jelnek gondoltam — legalább anyám nincs egyedül a gyászban. Csak lassan vettem észre, hogy ez a dolog nem gyógyulásról szól. Anyám Rebekába kapaszkodott, mintha ő volna az utolsó darab Sztaniszlóból, ami még megmaradt a világban.
Amikor Enikővel elmentünk vacsorára hozzájuk — anyámhoz, az Örökifjúság utcai lakásba, ahol felnőttünk —, mindig ott volt terítve Rebekának is. Még akkor is, ha nem szóltunk neki előre. Anyám sütötte a túrós batyut, amit Sztaniszló szeretett, és Rebeka elé tette, mint egy szertartást.
Egyik vasárnap, amikor hazafelé autóztunk Enikővel a lakótelepről, azt mondtam neki:
— Ez nem normális. Anyánk egy huszonegy éves lányt tart életben helyettünk.
— Talán neki is szüksége van rá — mondta Enikő. — Ki tudja, mi zajlik benne.
Igazuk lehetett mindkettőjüknek egy kicsit. De akkor még nem sejtettem, hova vezet ez az egész.
A nyáron anyám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek Rebekával Balatonlellére, két hétre. Fizette az utat, mindent megszervezett. Azt mondta, jót fog tenni mindkettőjüknek a tengerpart — bár a Balaton nem tenger, de anyám mindig így hívta gyerekkorunkban, mert soha nem jutottunk el igazi tengerhez.
Amíg odavoltak, Enikő és én kaptunk egy hívást Rebekától, egy hét múlva. Halkan beszélt, mintha félne, hogy anyám meghallja a másik szobából.
— Máté, találkoztam valakivel itt — mondta. — Csak beszélgettünk. De édesanyád úgy néz rám, mintha megcsaltam volna Sztaniszlót.
Meglepődtem, de nem haragudtam. Sőt, megkönnyebbültem. Azt mondtam neki:
— Rebeka, te huszonegy éves vagy. Élned kell.
Amikor hazajöttek, anyám két napig nem beszélt velem telefonon. Aztán egyszer csak beállított hozzánk, Enikő éppen a konyhában pucolt krumplit vacsorára, a rádióban a Petőfi szólt valami régi sláger. Anyám leült az asztalhoz, és anélkül, hogy leült volna teljesen a székre, kibökte:
— Azt hittem, terhes. Azt hittem, ezért ragaszkodik hozzánk még mindig. De nem az. Akkor minek jár még ide? Talán Miklóssal — az öccséddel — mert Miklós is szabad, huszonhárom éves, jóképű fiú…
Ez volt az a pillanat, amikor először emeltem hangot anyámmal a bátyám halála óta.
— Anya, hallod te magad, mit beszélsz? Rebekát akarod idekötni Miklóshoz, mert nem bírod elengedni Sztaniszlót?
Nem válaszolt. Csak megfogta a konyharuhát az asztalról, összehajtogatta kétszer, aztán még egyszer, pedig már teljesen sima volt, és letette maga elé, mint egy megoldott feladatot. Aznap este nem is vacsoráztunk vele.
Rebeka onnantól ritkábban jött. Ősszel megismerkedett egy sráccal, Ákossal, aki a városházán dolgozott — a Balatonon találkoztak, mint kiderült. Amikor megtudtam, hogy összeházasodnak, örültem neki. Anyámnak nem szóltam róla egyből, mert tudtam, mi lesz belőle.
Amikor mégis megtudta — Rebeka maga mondta el neki, szemtől szemben, a temetőben, Sztaniszló sírja mellett —, anyám két hétig nem vette fel a telefont senkinek, még nekem sem. Amikor végre bejutottam hozzá, az Örökifjúság utcai lakás félhomályos volt, a redőny lehúzva, pedig kora délután volt. A hűtőben egy fél üveg tejföl állt, aminek lejárt a szavatossága négy napja — anyám máskor sosem hagyott ilyet a hűtőben.
Leültem vele a konyhaasztalhoz, és nem kerülgettem a dolgot.
— Anya, ki kell mondanom valamit, amit régóta gondolok. Te nem Sztaniszlót gyászolod már. Te azt gyászolod, hogy Rebeka élete megy tovább, és a tiéd nem.
Nézett rám sokáig, aztán azt mondta, ami akkor a legjobban megrázott mindenből:
— Ha ő is boldog lesz, akkor tényleg vége. Akkor tényleg nincs semmi, ami visszahozná őt.
Ott értettem meg, hogy anyám nem Rebekát akarta megtartani. Ő azt akarta megtartani, hogy legyen még valami folytatás, valami, ami Sztaniszlóhoz köti a jelent. És amíg ez így volt, addig nem kellett szembenéznie azzal, hogy az öcsém nincs többé, és soha nem is lesz.
Fogtam a kezét az asztalon — érdes volt, hideg, a gyűrűsujján még mindig ott volt a jegygyűrű apámtól, aki tíz éve halt meg infarktusban. Azt mondtam neki:
— Van két fiad még. Van egy menyed, aki hamarosan unokát ad neked. Sztaniszló nem tér vissza attól, hogy Rebeka egyedül marad.
Három hónappal később, amikor a lányunk, Boróka megszületett, anyám ott ült a kórházi váróban a Szent-Györgyi Klinikán, és amikor bevitték hozzá a kicsit, elsőként nem sírt, hanem azt mondta:
— Olyan az orra, mint Sztaniszláé volt kisbabakorában.
Nem javítottam ki. Hagytam neki ezt az egy mondatot.
Rebeka és Ákos esküvőjére nem kaptunk meghívót — anyám miatt gondoltuk, hogy jobb, ha nem erőltetjük a jelenlétet —, de két évvel később összefutottunk vele a Mórahalmi úti Auchanban, egy kisfiúval a kocsiban ülve. Anyám velünk volt aznap, bevásárolni mentünk. Amikor meglátta Rebekát, egy pillanatra megállt a kosárral a kezében a tejtermékek előtt.
Rebeka odajött, megölelte anyámat, bemutatta a fiát, Domonkost. Anyám lehajolt hozzá, megnézte közelről, aztán felegyenesedett, és azt mondta neki:
— Örülök, hogy jól vagy.
Ennyi volt. Nem sírt, nem kérdezett Sztaniszlóról, nem próbálta megérinteni a gyereket úgy, mintha a sajátja lenne. A kocsiban hazafelé, amikor Enikő vezetett, anyám csak annyit mondott a hátsó ülésről:
— Le kell mennem jövő héten a sírhoz. Egyedül megyek.
És attól kezdve tényleg egyedül ment — nem havonta négyszer, hanem néha havonta egyszer, virágot vitt, tíz percet állt ott, aztán hazament főzni Miklósnak, aki akkor már nála lakott ismét, mert szakított a barátnőjével. Amikor legutóbb elhoztam neki Borókát látogatóba, a hűtőn megláttam egy új fényképet: rajta Sztaniszló, én, Miklós, gyerekkorunkban, egy nyári képen a Tisza-parton. Rebeka fényképe, ami évekig ott lógott mellette, már nem volt sehol.
