Minden este kiállt az útra egy nagy juhászkutya, és megállította az autókat. A falubeliek veszélyesnek tartották, míg egy állatorvos rá nem jött, kit vár ugyanabban az órában

— Már megint ez a kutya! — kiáltotta Ágnes, és teljes erővel a fékre lépett.

Az autó alig néhány centire állt meg a nagy, vörösesbarna juhászkutyától.

— Anya, ne dudálj! — kérte lánya. — Nem támad.

— Nem is kell támadnia. Elég, ha valaki egyszer nem tud megállni.

A kutya nyugodtan nézte őket, majd félrehúzódott egy régi műhely kapujához.

A kis faluban, Fenyvesen mindenki ismerte. Borókának hívták, és minden este háromnegyed nyolc körül kiállt az útra.

A vegyesboltban sokan panaszkodtak rá.

— El kell vitetni, — mondta a boltos.

— Csak vár valakire, — felelte egy idős asszony.

A beszélgetést hallotta László, az új állatorvos. Néhány hete költözött vissza a nagyszülei házába.

Ő is találkozott már Borókával. Feltűnt neki, hogy a kutya mindig azonos időpontban jelenik meg, és különösen a régi, fehér kisteherautók hangjára reagál.

— Kié volt? — kérdezte.

— Sándor bácsié, — válaszolta a boltos. — A pékségben dolgozott. Tavaly télen meghalt. Hazafelé rosszul lett a volánnál.

— A kutyát ki gondozza?

— Mindenki ad neki enni. De senkinél nem marad.

László aznap este korábban érkezett. Leállította az autót, és várt.

Pontban háromnegyed nyolckor Boróka előjött a műhely mellől. Amikor egy fehér furgon közeledett, az útra lépett. A jármű lelassított. A kutya az ajtóhoz rohant, majd csalódottan hátrált.

László kiszállt.

— Boróka.

A kutya megmerevedett. Régóta senki nem szólította a nevén.

László leguggolt. Boróka lassan közelebb ment. Hagyta, hogy megsimogassa, és halkan nyüszített.

Másnap László felkereste Sándor egykori szomszédját.

— Mindennap ugyanakkor jött haza, — mesélte az asszony. — Boróka már a motor hangjából felismerte. Kiállt az út szélére, Sándor megállt, és felvette.

A baleset napján a kutya hajnalig várt.

A temetés után többen próbálták befogadni. Boróka azonban mindig megszökött, és visszament az úthoz.

László esténként ételt vitt neki. Kezelte a mancsán lévő sebet, és sokáig csak csendben ült mellette.

Boróka elfogadta az ételt, de indulni nem akart.

Amikor közeledett a megszokott időpont, mindig felállt.

A falu vezetője végül figyelmeztette Lászlót:

— Ha baleset történik, elvitetjük.

László egy hetet kért.

Sándor rokonaitól kapott egy régi kabátot és a kutya egykori takaróját. A kabátot a saját furgonja ülésére tette.

Boróka megszagolta, és azonnal sírni kezdett. Orra a kabáton maradt, mintha abból próbálná visszahozni az embert.

— Gyere velem, — mondta László. — Holnap visszajöhetünk.

Boróka nem szállt be.

László másnap újra próbálkozott.

A negyedik alkalommal a kutya feltette az első mancsát. A hetediken beült.

László hazavitte. Nyitva hagyta a kaput.

Boróka körbejárta az udvart, ivott, majd visszaindult a régi úthoz.

László elkísérte.

Nem akarta, hogy az új hely is fogságnak tűnjön.

Két héten át ismételték ezt. Boróka napközben László udvarán pihent, este visszament várni.

Egyik este sűrű köd ereszkedett a falura. A kutya ismét kilépett az útra. Egy autó csak az utolsó pillanatban tudott félrerántani, és az árokban kötött ki.

Senki nem sérült meg, de László tudta, hogy többé nem kockáztathat.

Megkereste Sándor régi furgonját. A roncs egy rokon udvarán állt. László elszállíttatta a saját házához.

Boróka messziről felismerte.

Lassan odament, körbeszagolta, majd megállt az utasoldali ajtónál.

László kinyitotta. Bent ott feküdt Sándor kabátja.

A kutya beugrott és lefeküdt.

Aznap este nem ment vissza az útra.

Napokig a furgonban aludt. László nem erőltette, hogy bemenjen a házba.

Később a takarót a tornácra tette. Boróka oda költözött. Egy hideg reggelen pedig már a konyhában találta.

Hónapokkal később együtt sétáltak el a régi műhely mellett. Boróka megállt, az útra nézett, majd László után futott.

A falubeliek azt mondták, végre elfelejtette Sándort.

László tudta, hogy nem felejtette el.