— Léna, van egy dolog… — kezdte András óvatos mosollyal. — Kosztya felvételizni akar ide a városba. Az elején kellene neki valahol laknia…
Léna nem hagyta befejezni. Olyan erővel szúrta a kést a vágódeszkába, hogy a fa megreccsent.
— Ezt komolyan mondod?
Három éve Kosztya, András öccse, a barátaival feldúlta a lakásukat, amíg ők Léna szüleinél voltak. Betört ajtó, bor a padlón, cigarettanyomok a kanapén, eltűnt tévé, ékszerek, pénz.
András szülei később fizettek valamennyit. De Léna nem a pénzt nem tudta elfelejteni. Hanem a földön heverő fehérneműt. A nyitott ékszerdobozt. Az esküvői fotót, amelyen valaki sáros cipőnyomot hagyott az arcán.
— Fiatal volt, — mondta András. — Megváltozott.
— Akkor változzon meg máshol.
A következő napok hidegek voltak. András anyja naponta hívta: sírás, szemrehányás, könyörgés.
— A testvéred. Hová menjen? Az állomásra?
Pénteken Léna korábban ért haza. Az előszobában idegen cipőt látott. A nappaliban Kosztya állt hátizsákkal. Mellette András.
— Csak egy éjszakára, — mondta gyorsan. — Holnap megy kollégiumba.
Léna a zárra nézett.
— Kulcsot adtál neki?
András hallgatott.
— Válaszolj.
— Csak hogy ne kelljen kinn várnia.
Kosztya lehajtotta a fejét.
— Én nem tudtam, hogy maga ellenzi. Anya azt mondta, megbeszélték.
Léna kinyitotta az ajtót.
— Vedd a táskád.
András mozdult.
— Ne csinálj jelenetet.
— A jelenet három éve volt. Ez most határ.
Kosztya nem vitatkozott. Felvette a hátizsákot, majd elővett egy borítékot.
— Ezt önnek hoztam. Kevés. Az első rész. Amit tettem, azt nem lehet jóvátenni, de szeretném visszafizetni.
Léna nem vette el.
— Utald át. És jegyezd meg: a bocsánatkérés nem lakcímkártya.
Kosztya bólintott.
— Igaza van.
Miután elment, a lakásban nehéz csend maradt.
— Talán tényleg megváltozott, — mondta András.
— Talán. De te ma azt bizonyítottad, hogy az én biztonságom még mindig alkualap.
Másnap Léna lakatost hívott. A zárat lecserélték. Az új kulcsok ott feküdtek az asztalon.
— Hibáztam, — mondta András.
— Igen.
— Azt hittem, a testvéremet mentem.
— Nem. Anyád bűntudatát enyhítetted az én félelmemmel.
Ez fájt neki. Látszott.
Kosztya végül kollégiumba költözött. Esténként dolgozni kezdett, és havonta pénzt küldött Lénának. Nem lettek család. De Léna egy idő után már nem csak azt a régi fiút látta benne, hanem valakit, aki legalább próbál szembenézni a múltjával.
Andrással lassabban gyógyult minden.
Terápiára mentek. Ott mondta ki először:
— Attól féltem, rossz testvér leszek. Közben rossz férj lettem.
Léna akkor sírt.
Nem azért, mert minden rendben lett. Hanem mert végre hallotta az igazságot.
Később András felhívta az anyját.
— Nem, anya. Kosztya nem lakik nálunk. Léna nem kegyetlen. Én voltam gyáva.
Aznap este Léna nem mosolygott. Csak elpakolta az új kulcsokat.
Mert az otthon nem attól otthon, hogy rokonok kopogtatnak az ajtón.
Hanem attól, hogy aki veled él, nem nyitja ki azt az ajtót annak, akitől egyszer már féltél.
🔥 Olvassátok a folytatást a kommentekben, és ne felejtsétek el megírni, beváltotta-e a történet a várakozásaitokat.