Lajos dühösen tért haza a vadászatról. A csizmáit lerúgta az előszobában, a kabátját a fogas felé hajította, de mellément. Nem vette fel.
A konyhában csörömpölni kezdett.
Erika a nappaliban ült. A vöröses bundájú kutya, Bodza a lábánál feküdt. Amint meghallotta Lajos lépteit, hátrahúzta a fülét.
Lajos megállt az ajtóban.
„Ezt a kutyát elviszem innen.”
Erika felnézett.
„Mi történt?”
„Semmi. Pont ez a baj. Nem vadászik. Felrepül a fácán, ő meg csak néz. Lövök, és elbújik. Hónapok óta tanítom, teljesen hiába.”
Bodza közelebb húzódott Erikához.
„Hová viszed?”
„Holnap Jóskához. Ha nem kell neki, kirakom valahol a főút mellett. Nem etetek egy semmirekellőt.”
Erika lassan felállt.
Kiment az előszobába, levette a szekrény tetejéről a barna bőröndöt, és a hálószobában kinyitotta.
Lajos ruháit kezdte beletenni.
Ingek. Nadrágok. Zoknik. Pulóver. Borotva. Fogkefe.
Lajos megjelent az ajtóban.
„Mit csinálsz?”
„Csomagolok neked.”
„Miért?”
„Azt mondtad, meg kell szabadulni attól, aki nem hasznos.”
„Most komolyan egy kutya miatt küldesz el?”
„Nem a kutya miatt. Azért, mert számodra mindenki addig ér valamit, amíg teljesíti, amit elvársz.”
Lajos leült.
„Ne dramatizálj.”
Erika becsukta a szekrényt.
„Bodza nem hozza vissza a lelőtt madarat. De amikor hazaérek, úgy örül, mintha évekig nem látott volna. Amikor beteg voltam, mellettem aludt. Amikor sírtam, nem kérdezte, miért nincs vacsora.”
„Ő egy állat.”
„Mégis észreveszi, hogy létezem.”
Lajos arca megfeszült.
„Én dolgozom ezért a családért.”
„Igen. De nem beszélsz velünk. Nem kérdezel. Nem figyelsz. Hazajössz, bekapcsolod a tévét és várod, hogy minden készen legyen.”
„Mégis mit akarsz?”
„Azt szeretném tudni, mikor örültél utoljára annak, hogy én vagyok itt. Nem a vacsorának. Nem a tiszta ruhának. Nekem.”
Lajos nem válaszolt.
Erika ráhúzta a cipzárt a bőröndre.
„Menj a bátyádhoz.”
Lajos elment.
Napokig azt gondolta, Erika majd lehiggad és visszahívja.
Nem hívta.
Végül felkereste a kutyakiképzőt, aki korábban is látta Bodzát.
A férfi közölte:
„Ez a kutya retteg a lövésektől. Soha nem lesz vadászkutya. De kiváló a szaglása.”
„Akkor mire jó?”
A kiképző ránézett.
„Talán ez a kérdés a baj.”
Lajos sokáig nem felelt.
Két hét múlva megjelent Erika házánál.
Bodza az ajtóban állt.
„Bocsánatot akarok kérni.”
„Tőlem vagy a kutyától?”
„Mindkettőtöktől.”
Erika nem engedte vissza.
Lajos terápiára kezdett járni. Bodzával nyomkövető foglalkozásokra ment.
A kutya hamar kitűnt.
Egy tavaszi napon eltűnt egy demenciával élő idős férfi a faluból. Bodza követte a szagát egészen egy nádasig, ahol az öreg kimerülten ült.
Az egész falu a kutyát dicsérte.
Lajos lehajolt hozzá.
„Én meg azt mondtam, hogy semmire sem vagy jó.”
Erika csendesen felelt:
„Csak nem arra volt jó, amire te akartad.”
Hónapok teltek el.
Lajos nem követelte, hogy visszaköltözhessen. Bizonyítani próbált, de nem nagy gesztusokkal.
Figyelt.
Kérdezett.
Nem vágott közbe.
Egy este Erika megkérdezte:
„Ha Bodza egyszer megöregszik, és már sétálni sem tud, akkor is maradhat?”
Lajos ránézett.
„Akkor lesz a legnagyobb szüksége arra, hogy maradhasson.”
Erika sokáig hallgatott.
„És ha én leszek beteg, fáradt vagy nehéz?”
„Akkor neked is.”
Kilenc hónappal később Lajos visszaköltözött.
Nem ugyanabba a házasságba.
Egy másikba, amelyben senkit nem lehetett kidobni azért, mert nem teljesített elég jól.
Bodza minden reggel Lajossal sétált.
Nem vadásztak.
Csak mentek az erdőben, és Lajos megtanulta, hogy nem minden kapcsolatnak kell eredményt hoznia.
Van, amelyiknek elég az, hogy él.
🥰 A történet folytatása a hozzászólásokban található. Olvasás után osszátok meg érzéseiteket és gondolataitokat.