— Hogyhogy nem mész el anyám jubileumára? Ki fog főzni és kiszolgálni a vendégeket? — háborodott fel a férj
Éva lassan letette a villáját.
— Kiszolgálni?
Zoltán ingerülten felsóhajtott.
— Ne kapaszkodj bele egy szóba. Anya hatvanéves lesz. Harminc ember jön. Te mindig mindent megszervezel.
Éva jól ismerte ezt a mondatot.
Tizenöt éve minden családi ünnep ugyanúgy zajlott. Az anyósa, Ilona összeírta a menüt, meghívta a rokonságot, majd közölte, hogy Éva úgyis ügyes.
Éva hajnalban kelt, főzött, tálalt és takarított. A többiek közben fényképezkedtek és koccintottak.
— Szombatra színházjegyem van Judittal, — mondta.
— Majd máskor mentek.
— Nem.
Zoltán úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
— Anyám számít rád.
— Anélkül, hogy megkérdezett volna.
— Családtag vagy.
— Akkor miért soha nem ülök az asztalnál?
A férfi összeráncolta a homlokát.
— Mert te tudod, mit hol kell intézni.
— Pontosan. Mindig azért dolgozom, mert mindenki megszokta, hogy én dolgozom.
Zoltán önzéssel vádolta. Éva emlékeztette, hogy az előző jubileum után két napig fájt a háta, és senki nem kérdezte meg, jól van-e.
— Egyetlen napot igazán kibírhatsz, — mondta Zoltán.
— Te is.
— Nekem a vendégekkel kell lennem.
Éva keserűen elmosolyodott.
Másnap Ilona telefonált.
— Úgy hallom, fontosabb programod van.
— Nem fontosabb. Csak nem mondom le.
— Már megvettem az alapanyagokat a süteményeidhez.
— Meg kellett volna kérdeznie.
— A családban nem kérdezgetünk minden apróság miatt.
— Harminc ember ellátása nem apróság.
Ilona hangja megkeményedett.
— Mindig úgy szerettem téged, mint a lányomat.
— A saját lányát is egész nap a konyhában tartaná?
Az anyós bontotta a vonalat.
Szombaton Zoltán korán elment. Éva felöltözött, és elment a színházba.
A telefonja folyamatosan rezgett.
„Hol van a nagy fazék?“
„Mennyi ideig kell sütni a húst?“
„Anya ideges.“
„A vendégek már itt vannak.“
Éva kikapcsolta a készüléket.
Éjfél előtt ért haza. Zoltán a konyhaasztalnál ült, foltos ingben.
— Milyen volt? — kérdezte Éva.
— Borzalmas.
A hús kiszáradt, a leves kifutott, két saláta elfogyott még a főétel előtt. A rokonok egyike sem akart mosogatni.
— Anya szerint szándékosan tetted tönkre az ünnepét.
— Nem voltam ott. Hogyan tettem volna?
— Tudtad, hogy szükségünk van rád.
— Nem rám volt szükségetek. Egy ingyen dolgozó emberre.
Zoltán bosszúsan nézett rá.
— Készíthettél volna valamit előző este.
Éva elhallgatott, majd megkérdezte:
— Ma hányszor ültél le?
— Nem tudom.
— Ettél meleg ételt?
— Nem.
— Megköszönte valaki?
Zoltán nem válaszolt.
— Én ezt éltem át minden alkalommal. Te pedig most is azt keresed, hogyan tehetném meg újra helyetted.
A férfi lehajtotta a fejét.
Néhány nappal később Ilona új ebédet akart szervezni a szűk családnak. Zoltán kijelentette, hogy rendelnek ételt, és mindenki segít.
— Éva meg tudná csinálni, — tiltakozott az anyja.
— Meg tudná. De nem kötelessége.
Éva nem volt jelen, amikor ezt mondta. Később a sógornője mesélte el neki.
Az ebéden mindenki kapott feladatot. A férfiak terítettek és mosogattak. Éva vitt egy doboz bolti süteményt.
Ilona megjegyezte:
— A tied jobb.
— Tudom.
— Akkor miért nem sütöttél?
— Mert ma vendégként jöttem.
Az anyós nem örült, de nem adott neki kötényt.
Otthon Zoltán bocsánatot kért.
— Azt hittem, szereted csinálni.
— Szeretek főzni. Nem szeretek láthatatlanná válni miatta.
Az ezt követő hónapokban lassan változtak a szokások. Zoltán nem ígérte oda Éva idejét. Ilona kisebb összejöveteleket szervezett, vagy rendelt ételt.
A következő születésnap előtt személyesen kérdezte meg:
— Elkészítenéd azt az egy salátát, amit mindenki szeret? Csak ha van kedved.
Éva egy pillanatig hallgatott.
— Igen.
Nem azért, mert újra engedett.
Azért, mert végre valódi kérdést kapott, amelyre ugyanúgy mondhatott volna nemet is.