A kórház után magához vette az anyját, majd megtudta, hogy az lakását már három éve a gazdagabbik lányának ajándékozta
Katalin harmadszor olvasta át a zárójelentést. Csípőprotézis, hosszú rehabilitáció, állandó segítség. Egyedül élni tilos.
Az anyja a kórházi ágyon feküdt.
— Felhívtad már Andreát?
— Szervusz, anya.
— Azt kérdeztem, felhívtad-e.
Andrea egy nagy házban élt Budán. A férje sikeres vállalkozó volt, takarítónő járt hozzájuk, a vendégszobát pedig alig használták.
Katalin egy kétszobás lakásban lakott a férjével, és egy könyvelőirodában dolgozott.
Andrea csak este hívta vissza.
— Masszázson voltam. Mi történt?
— Holnap kiengedik anyát. Nem maradhat egyedül.
— Vidd magadhoz. Neked kiszámítható a munkád.
— Teljes munkaidőben dolgozom.
— De nem ügyfelekkel. Nálunk állandóan vendégek vannak, és most lett kész a felújítás. Anyu mindenbe belekötne.
— Akkor fizessük közösen az ápolót.
— Most nem fér bele. Új autót vettünk.
Katalin férje, Gábor, fáradtan hallgatta.
— Tudod, mi lesz. Anyád mindent kritizál majd, te pedig egy hónap alatt összeomlasz.
Katalin tudta.
Az anyja egész életében Andreát dicsérte.
Andrea kapott autót az egyetemre, támogatást az esküvőre és pénzt az első lakásához.
Katalinnak azt mondták:
— Te ügyes vagy. Neked nincs szükséged segítségre.
Mégis hazavitte az anyját.
A nappalit átadták neki, ők pedig a kis dolgozószobába költöztek.
Már az első napon megkezdődött a panaszkodás.
— Régi a bútor.
— Túl sós a leves.
— Gábor hangosan jár.
— Andreánál külön fürdőszobám lenne.
— Andrea nem hívott magához, — mondta egyszer Gábor.
Az anyós sértődötten elfordult.
Katalin napközben dolgozott, este ápolt, éjszaka felkelt. Az anyja akkor is szólt a vízért, ha a pohár ott állt mellette.
A munkahelyén egyre több hibát követett el.
Az ápolónő fizetése túl magas volt.
Andrea nem akart hozzájárulni.
— Te úgyis ott vagy.
— Csak este.
— Akkor napközben nézzen rá valaki a házból.
Katalin letette a telefont.
A harmadik héten az anyja megemlítette a saját lakását.
— Kár, hogy üresen áll. Ki lehetne adni.
— Nagyszerű, — mondta Katalin. — Abból fizetjük az ápolást.
Az anya furcsán nézett rá.
— Nem lehet.
— Miért?
— Három éve Andreának ajándékoztam.
Katalin azt hitte, félrehallott.
— Az egész lakást?
— Igen. Biztosíték kellett neki egy hitelhez.
Gábor letette a kanalát.
— Andreának két lakása és egy háza van.
— Ne szólj bele, — csattant fel az asszony. — Ez családi ügy.
Katalin hangja remegett.
— Én most fizetés nélküli szabadságot veszek ki, hogy ápoljalak, miközben Andrea megkapta a lakást?
— Te mindig megálltál a saját lábadon.
— Vagyis neki adtál mindent, mert sokat kért, tőlem pedig mindent elvársz, mert keveset kértem.
Az anya sírni kezdett.
Katalin felhívta Andreát.
A testvére nem tagadott semmit.
— Anyu önként írta rám.
— Akkor a lakás bevételéből fizeted az ápolást.
— Felújítjuk és eladjuk.
— És anyával mi lesz?
— Nálad jó helyen van.
Másnap Katalin ügyvédhez fordult. Nem volt biztos, hogy az ajándékozást vissza lehet vonni, de a lehetőség elég volt ahhoz, hogy Andrea megijedjen.
Családi találkozót tartottak.
Katalin három lehetőséget tett az asztalra:
— Felezzük az ápolót. Felváltva gondozzuk anyát. Vagy rehabilitációs otthonba kerül, amelynek költségét főként a lakás tulajdonosa fizeti.
Andrea felháborodott.
— Zsarolsz.
— Nem. Szétosztom azt, amit eddig automatikusan rám tettetek.
Az anyjuk tiltakozott az intézmény ellen.
— Idegenek közé küldesz?
— Szakemberekhez. Én továbbra is látogatlak, de nem adom fel a munkámat és a házasságomat.
Andrea végül vállalta a költségek kétharmadát.
Az anya beköltözött egy jó rehabilitációs központba. Eleinte mindenre panaszkodott. Katalin kétnaponta telefonált, hetente kétszer látogatta.
Andrea ritkán ment, de fizetett.
Két hónap után az anya már járókerettel közlekedett.
Egy délután megkérdezte:
— Haragszol, amiért Andreának adtam a lakást?
— Igen.
— Azt hittem, neked nincs rá szükséged.
— Nekem semmire nincs szükségem, amíg össze nem esem. Ezt tanítottad nekem.
Az anya elhallgatott.
Katalin nem kapta vissza a lakás felét. Nem kapott bocsánatkérést sem azonnal.
Viszont először húzott olyan határt, amelyet a család kénytelen volt elfogadni.
Megértette, hogy az „erős lány“ sok családban nem dicséret.
Azt jelenti: neki nem kell adni, mert majd úgyis megoldja.
Katalin többé nem akart mindent megoldani.
Csak azt, ami valóban az ő része volt.