A férjem elejtette a pezsgős poharakat, amikor meglátta a válókeresetet. Az anyja felkiáltott: „Ne állj ott! Utald át gyorsan a pénzét!“

Az üvegpoharak a konyhakövön törtek össze. A pezsgő végigfolyt a szekrény alatt, és eláztatta anyósom papucsát.

Zoltán a bírósági borítékot nézte.

— Ez mi?

— Idézés a válóperre.

Anyja, Ilona, olyan hangon sikított, mintha én törtem volna össze szándékosan a poharakat.

— Válás? Te teljesen megőrültél, Mónika?

Az ünnepi pezsgőt Zoltán vette. Az én kártyámmal. Azt mondta, meg kell ünnepelni, hogy új befektetőt talált a vállalkozásához.

A befektető valójában egy régi barát volt, aki pénzt kért tőle.

Zoltán kilenc hónapja nem dolgozott rendesen. Ilona fél éve lakott nálunk, mert állítólag felújították a fürdőszobáját. Később kiderült, hogy a felújítás két hét alatt elkészült. Ő csak nem akart visszaköltözni, amíg nálunk nem kellett rezsit fizetnie.

— A lakásból nem tehetsz ki, — mondta Zoltán. — Én is fizettem bele.

— A lakást még az esküvő előtt vettem.

— De én szereltem fel a konyhai polcot!

— Az leesett két hónappal később.

Ilona odasúgta, de úgy, hogy én is halljam:

— Lépj be a bankjába. Küldd át nekem az összes pénzt. Majd nálam biztonságban lesz.

Zoltán elővette a telefonját.

Ismerte a régi jelszavaimat, mert évekig közösen intéztük a pénzügyeket.

Megnyitotta az alkalmazást.

— Miért csak háromszáz forint van itt?

— Mert a fizetésem már nem erre a számlára érkezik.

— Hová tetted?

— Saját számlára.

Ilona az asztalra csapott.

— Elrejtette a közös pénzt!

— A közös pénzt külön számlán tartjuk. A saját keresetemet megvédtem.

Zoltán arca megfeszült.

— Mióta tervezed ezt?

— Amióta megtudtam, hogy kezességet vállaltál a nevemben.

Négy hónappal korábban a bank értesített, hogy elmaradás van egy vállalkozói hitelnél. A dokumentumokon az én elektronikus aláírásom szerepelt.

Zoltán hozzáfért a régi laptopomhoz, és nélkülem használta az azonosítást.

A pénzből drága kávégépeket vásárolt, amelyeket egy internetes hálózatban akart továbbértékesíteni. A cég néhány hét után eltűnt.

Amikor kérdeztem, azt mondta:

— Család vagyunk. Ne viselkedj könyvelőként.

Pedig könyvelőként dolgoztam.

Ügyvédhez fordultam. Ágnes segített megváltoztatni a hozzáféréseket, összegyűjteni a hitelpapírokat és elkülöníteni a saját jövedelmemet.

Kiderült, hogy Zoltán rendszeresen pénzt küldött Ilonának. Anyósom ebből fizette egy vidéki nyaraló felújítását.

A nyaralóról soha nem beszélt. Nekem azt mondta, nincs hová mennie.

A közös táblagépen megtaláltam az üzeneteiket.

„Ha Mónika válni akar, előbb vedd ki a pénzt.“

„A lakást is követeld. Ennyi év után jár neked.“

Most ezek az üzenetek kinyomtatva feküdtek a pezsgős tó mellett.

Zoltán elolvasta őket.

— Te kémkedtél utánam.

— A hitelt az én nevemben vetted fel.

Ilona rendőrséggel fenyegetett.

— Hívja csak őket, — mondtam. — A banki csalásról szóló bejelentés már elkészült.

Zoltán leült.

Az üvegcserepek között hirtelen nagyon kicsinek látszott.

A válás során azt állította, hogy nincs jövedelme, és támogatásra szorul. A bíróság azonban megtalálta a be nem jelentett bevételeit és a barátja cégétől kapott készpénzt.

A hitel nem szolgálta a család szükségleteit, ezért nem osztották meg automatikusan velem.

A lakás az enyém maradt.

Ilona visszaköltözött a saját házába, amelyhez még egy felújított nyaraló is tartozott.

Zoltán egy albérletbe ment.

Az utolsó napon azt mondta:

— Te soha nem hittél bennem.

— Hittem. Ezért férhettél hozzá mindenhez.

— Akkor miért nem adsz még egy esélyt?

— Mert az első dolgod a válókereset láttán az volt, hogy megpróbáld kiüríteni a számlámat.

Erre nem tudott válaszolni.

A pezsgőfolt sokáig látszott a fuga között.

Nem sikáltam rögtön tökéletesre.