— Nélkülem semmire sem mész. A férje harmincegy évig ismételgette. Amikor elment egy fiatalabb nőhöz, csak egy üres hűtő és egy öreg kutya maradt. Később kölcsönt kért
Három évvel ezelőtt egy kockás füzetbe írtam fel, hány tojás maradt a hűtőben.
Négy.
A pénztárcámban kétezer-háromszáz forint volt. A kutyám, Buksi mellettem ült a konyhában, és úgy nézett rám, mintha tőlem várná a megoldást.
A férjem, Lajos, előző este költözött el.
Két bőrönddel indult. Az ajtóban még visszafordult.
— Nélkülem egy hónapot sem bírsz ki, Erzsébet.
Harmincegy éve házasodtunk össze. Fiatalon egy művelődési ház büféjében dolgoztam. Lajos biztosítási üzletkötő volt, szép autóval járt, és minden kérdésre kész válasza volt.
Amikor megszületett a lányunk, azt mondta:
— Az én feleségemnek nem kell idegeneket kiszolgálnia.
Otthon maradtam.
Később már azt mondta, túl régen nem dolgoztam ahhoz, hogy bárhol alkalmazzanak. Ő intézte a számlákat, a bankot és még az én telefonom előfizetését is.
Ha hibáztam, mosolyogva magyarázta:
— Látod? Ezért kellek neked.
Ötvenöt évesen egyedül maradtam, mert Lajos összeköltözött egy harmincnyolc éves kolléganővel.
A közös megtakarítás nagy részét elvitte. A lakásban maradhattam, de a rezsi és a hitel rám maradt.
Az első pénzt egy közeli pékség tulajdonosától kaptam.
Ismert, mert évek óta oda jártam. Megkérdezte, tudnék-e hetente kétszer segíteni hajnalban a sütemények csomagolásában.
Négy óráért fizetett.
A munka után hazafelé menet vettem kenyeret, sajtot és kutyaeledelt. A pénztárnál majdnem sírtam.
Nem azért, mert kevés volt.
Mert én kerestem.
A pékségben észrevették, hogy szépen díszítem a csomagokat. Karácsony előtt ajándékkosarakat kellett készíteni. Később egy virágbolt is rendelt tőlem masnikat és díszdobozokat.
Otthon kezdtem dolgozni. Az étkezőasztalt ellepték a papírok, szalagok és dobozok.
A lányom fényképeket készített, és létrehozott egy oldalt „Erzsi csomagol“ néven.
Először nevetségesnek éreztem.
Aztán jöttek a megrendelések.
Születésnapokra, céges ajándékokra, esküvőkre.
Egy év múlva béreltem egy kis műhelyt. Két másik középkorú nő csatlakozott hozzám. Egyikük özvegy volt, a másik hosszú betegség után nem talált munkát.
Megtanultam árajánlatot írni, számlázni és tárgyalni.
Az első nagy ügyfél kedvezményt követelt.
Régen igent mondtam volna.
Azt válaszoltam:
— Ennyiért nem tudjuk megfelelő minőségben elvégezni.
Nem ment el.
Elfogadta az árat.
Akkor értettem meg, hogy a „nem“ nem mindig veszteség.
Lajos új élete közben szétesett. A nő, akihez költözött, otthagyta, amikor kiderült, hogy adósságai vannak. Egy rossz befektetés miatt el kellett adnia az autóját.
Egy hétfő este felhívott.
— Erzsi, segítened kellene.
— Miben?
— Kétmillió forintra lenne szükségem. Csak átmenetileg.
Nevettem.
— Mi olyan vicces?
— Harmincegy évig azt mondtad, nélküled nem tudom megoldani az életemet. Most tőlem kérsz pénzt.
— Ne legyél gyerekes. Én tartottalak el.
— Én vezettem a háztartást, neveltem a lányunkat, ápoltam az anyádat és ingyen végeztem mindazt, amitől te dolgozni tudtál.
Lajos azt mondta, mindketten hibáztunk.
— Te elmentél, kiürítetted a számlát és megjósoltad, hogy éhen halok.
— Dühös voltam.
— Magabiztos voltál.
Kérte, hogy legalább vállaljak kezességet.
— Nem.
— Megváltoztál.
— Végre.
Miután letettem, Buksi felébredt a kosarában. Már nehezen hallott, ezért nem jött oda azonnal.
Leültem mellé.
Nem éreztem kárörömöt. Csak azt, hogy bezárult egy ajtó, amelyet Lajos sokáig nyitva tartott a fejemben.
Ma hat emberrel dolgozom. Cégeknek készítünk fenntartható csomagolásokat. A lányom könyvelőt talált nekem, mert az első évben mindent magam akartam csinálni.
A műhelyben van egy régi kockás füzet.
Az első oldalon ez áll:
„4 tojás. 2300 forint. Buksi eledele elfogyott.“
Alatta később hozzáírtam:
„Innen indultunk.“
Lajos nélkül először valóban nem tudtam, mit tegyek.
De nem azért, mert ő tartott életben.
Azért, mert évtizedekig nem engedte, hogy gyakoroljam a saját életemet.