Három hónapon át hozta a menyem a barátnőit a hétvégi házamba. Egy szombaton bezártam a kaput, és egyetlen mondatot mondtam a fiamnak
Aznap reggel hétkor kicseréltem a kapu lakatját. Utána leültem a diófa alá, és elővettem egy könyvet.
Tizenegy körül két autó állt meg az utcán. A menyem kiabálni kezdett:
— Ilona néni, nyissa ki!
Nem mozdultam.
Hatvanéves vagyok. A kis házat a férjemmel, Sándorral építettük egy szőlőhegyen. Amikor megvettük a telket, csak egy düledező pince állt rajta.
Harminc év munkája van benne.
Sándor öt éve meghalt. A ház az én nevemen maradt, tavasztól őszig ott élek.
A fiam, Balázs, két éve vette el Adriennt. Eleinte szerettem, amikor jöttek. Balázs megjavította a kerítést, Adrienn segített befőzni.
Egy júniusi pénteken megkérdezte:
— Elhozhatom a kolléganőmet? Nagyon kimerült.
Igent mondtam.
Ketten érkeztek helyette. Egész nap zenét hallgattak, napoztak és videókat készítettek.
Másnap utánuk maradt a mosatlan edény, az üres palackok és egy nedves pokróc a rózsabokron.
Kitakarítottam.
A következő hétvégén öten jöttek. Felfújható medencét tettek a gyepre, és a vizet este a veteményes mellé engedték.
Adrienn megígérte, hogy legközelebb rendet raknak.
Három hónap alatt egyszer sem raktak.
Minden péntek este üzenetet kaptam:
„Holnap megyünk.“
Nem kérdés volt.
A barátnők használták a kerti zuhanyt, leszedték a szilvát, és rendszeresen otthagyták a törölközőket a bokrokon.
Az egyik nő egyszer megkérdezte:
— Ilona néni, miért nem adja ki ezt a helyet? Aranybánya.
Nem akartam aranybányát.
Otthont akartam.
Baláznak többször szóltam.
— Anya, Adriennek sok a stressz a munkahelyén.
— Nekem pedig sok a mosogatnivalóm utánuk.
— Te úgyis ott vagy.
Ez a mondat mindent elárult.
Mivel ott voltam, az időm automatikusan az övék lett.
A végső határt egy születésnapi buli lépte át. Adrienn hat nőt és három férfit hozott. Hoztak hangfalat, lampionokat és egy hordó sört.
Éjjel egyig szólt a zene.
Reggel törött poharat találtam a fűben, cigarettacsikkeket a muskátlis ládában és zsíros foltot a férjem által készített hosszú asztalon.
Valaki a hálószobámban aludt.
— Nem volt elég ágy, — mondta Adrienn.
— Ez az én szobám.
— Csak egy éjszaka volt.
Neki csak egy éjszaka.
Nekem az a hely, ahol a férjemmel utoljára együtt aludtunk.
Felhívtam Balázst.
— Add vissza a kulcsot.
— Anya, ne reagáld túl.
A következő pénteken Adrienn közölte, hogy újra jönnek.
Én pedig lecseréltem a zárat.
Amikor Balázs megérkezett, Adrienn már sírt a kapunál.
— Anya, nyisd ki. Mindenki minket néz.
Odamentem hozzá.
— Egy mondatot jegyezz meg, Balázs: attól, hogy a fiad vagy, még nem adhatsz vendégjogot olyan házba, amelyben én élek.
— Apa ezt mindannyiunknak építette.
— Apád nekem építette, velem. Nem Adrienn kolléganőinek.
Nem engedtem be őket.
Adrienn azt mondta, soha többé nem teszi be hozzám a lábát.
— Most éppen ezt kérem, — feleltem.
Egy hónapig nem beszéltünk.
Balázs végül egyedül jött. Kicserélte az asztal sérült deszkáját, összeszedte a régi medence maradványait és rendbe hozta a gyepet.
— Nem vettem komolyan, amikor panaszkodtál.
— Mert egyszerűbb volt engem túlérzékenynek nevezni, mint nemet mondani a feleségednek.
Bólintott.
Adrienn később bocsánatot kért. Azt mondta, családi helynek hitte a házat.
— A családi hely sem gazdátlan.
Új szabályokat állítottam fel. Minden látogatást előre egyeztetünk. Legfeljebb két vendég jöhet. Buli nincs. Aki használ valamit, elmosogat és rendet rak.
Adrienn nem kapott új kulcsot.
Balázs fél év múlva igen.
Azóta megváltozott valami. Nemcsak a hétvégék.
A fiam már nem közvetíti mások döntéseit kész tényként. Megkérdez.
Én pedig nem mondok automatikusan igent azért, hogy jó anyósnak tartsanak.
A diófa alatt újra lehet olvasni.
A férjem asztalán nincs több pohárnyom.
És ha valaki megkérdezi, miért volt szükség új lakatra, azt felelem:
Nem a kaput zártam be a család előtt.
Azt a gondolatot zártam ki, hogy az idősebb nő tulajdona mindenkié, csak az övé nem.