— Elhozlak innen. A tizenhárom éves unoka megígérte a nagymamának az idősek otthonában, ahová a saját fia küldte
— Anya, ezt már megbeszéltük. Csak addig maradsz itt, amíg teljesen felépülsz, — mondta Péter.
Az anyja, Erzsébet az ágy szélén ült, kezében járóbotot tartott. Télen elesett a buszmegállóban, és eltörte a combcsontját. Azóta lassan, fájdalmasan mozgott.
Péter felesége, Judit az ajtóban állt.
— Indulnunk kell. Asztalt foglaltunk.
A tizenhárom éves Bence a szoba sarkában ült. Összeszorított ököllel nézte a padlót.
Péter magyarázott a gyógytornáról, az orvosi felügyeletről és a szép kerttel rendelkező magánotthonról.
— Minden hétvégén jövünk.
Erzsébet nem hitt neki.
Férje korai halála után egyedül nevelte Pétert. Textilüzemben dolgozott, éjszakánként pedig javításokat vállalt. A fiának lakást is segített venni.
Amikor Bence megszületett, Judit hamar visszatért a munkába. A kisfiú éveken át a nagymamánál töltötte a délutánokat.
Erzsébet tanította olvasni, ő vitte úszni és ő várta az iskola kapujában.
Most a segítségre szoruló nagymama hirtelen teher lett.
Az otthon tiszta és világos volt. Mégis idegen szaga volt mindennek.
Amikor a család elindult, Bence visszaszaladt.
— Nagyi, elhozlak innen.
— Kisfiam, ehhez még túl fiatal vagy.
— Nem mindig leszek az.
Péter az első hetekben látogatta az anyját. Később egyre ritkábban.
Bence rendszeresen ment. Zsebpénzéből vonatjegyet vett, és süteményt vitt.
Fél évvel később Péter közölte, hogy eladta Erzsébet vidéki házát.
— Úgysem tudsz már kertészkedni. A tető beázott. A pénzt félretettük a gondozásodra és Bence tanulására.
Erzsébet hallgatott.
A házat a szüleitől örökölte. Ott nőtt fel, ott ültette a rózsákat, és oda akart visszatérni.
Bence később meghallotta, hogy a szülei a ház árából új autót akarnak venni.
Megkereste az iratokat. Péter egy széles körű meghatalmazást kapott a kórházi időszak alatt. Az eladásról azonban nem tájékoztatta az anyját.
Bence az osztályfőnökéhez fordult. Az iskola kapcsolatba lépett egy idősjogi tanácsadóval.
Az ügyvéd, Zsófia, meglátogatta Erzsébetet.
— Tudta, hogy a fia eladja a házat?
— Nem. Azt hittem, csak a számlákat intézi.
A bankszámlakivonatok megmutatták, hogy a pénz egy része Péter hitelére, Judit autójára és nyaralásra ment.
Erzsébet visszavonta a meghatalmazást.
Péter feldúltan érkezett.
— Anya, saját fiadat perled?
— Saját fiam adta el a házamat.
— Neked már nincs szükséged rá.
— A döntéshez még mindig szükségem van saját magamra.
Bence mellé állt.
— Apa, vissza kell adnod a pénzt.
— Ne avatkozz felnőttek dolgába.
— A nagyi nem egy dolog.
A bírósági eljárás során Péternek vissza kellett fizetnie azokat az összegeket, amelyeket nem az anyja érdekében használt fel.
Az autót eladták. A nyaralás árát nem lehetett visszahozni, de a pénz nagy része megtérült.
Erzsébet egy akadálymentes kis lakást bérelt a városban. Gyógytornász járt hozzá, Bence pedig iskola után gyakran meglátogatta.
A költözéskor elővette a nagymama régi fehér bögréjét, amelyet még kisgyerekként festett neki.
— Ezt elhoztam otthonról.
Péter hónapokig nem jelentkezett.
Amikor végül megjelent, azt mondta:
— Azt hittem, ez lesz mindenkinek a legjobb.
Erzsébet válaszolt:
— Ha nekem is jó lett volna, talán engem is megkérdezel.
Nem békültek ki teljesen.
Bence azonban betartotta az ígéretét.
Nem várta meg, míg nagykorú lesz. Nem erővel vitte el a nagymamát.
Megtalálta azokat a felnőtteket, akik komolyan vették egy idős asszony és egy gyerek szavait.
Évekkel később Bence ügyvéd lett.
Az első tárgyalása egy idős nő meghatalmazásával való visszaélésről szólt.
A nagymamája a tárgyalóterem hátsó sorában ült.
Amikor kiléptek, Erzsébet mosolyogva mondta:
— Tudtam, hogy olyan fiú vagy, aki nem hagyja ott a sajátjait.