Az otthon vezetője, Katalin ismét rosszallóan nézett az udvar kapuja felé.

— Már megint itt van az a vörös macska. Negyedik hete ugyanott ül.

A macska minden reggel hét előtt érkezett. Nem turkált a szemetesben, és nem próbált besurranni. Leült az öreg diófa alá, farkát a fehér mancsai köré tekerte, és egész nap az épület bejáratát figyelte.

Az új nevelő, Réka szerint valakire várt.

— Az ételre vár, — válaszolta Katalin. — A gyerekek etetik.

A gyerekek Gesztenyének nevezték. Kenyeret, felvágottat és vizet vittek neki. A macska evett, majd visszaült a kapu mellé.

A tízéves Bence megjelenésekor azonban mindig felállt.

Bence három hónapja került az otthonba. Az édesanyja meghalt, apját nem ismerték. A fiú nem beszélt a múltjáról, nem játszott a többiekkel, és minden este cipőben feküdt le, mintha bármelyik pillanatban elindulhatna.

Egy délután Réka meghallotta, ahogy a kapunál suttog:

— Morzsi… tényleg te vagy?

A macska közelebb lépett, benyújtotta mancsát a rácson, Bence pedig megérintette.

— Ismered?

A fiú megijedt.

— Csak hasonlít a macskánkra.

Később elmondta, hogy Morzsi minden reggel elkísérte az iskola sarkáig. Éjszaka a lábánál aludt. Amikor az anyját kórházba vitték, majd Bencét az otthonba helyezték, a lakást kiürítő rokon kiengedte a macskát az utcára.

A lakás a város másik szélén volt.

— Hogyan talált volna ide?

— Mindig megtalált engem.

Katalin nem engedte, hogy befogadják.

— Egészségügyi szabályok vannak. Ellenőrzések. Nem hozhatunk be állatot egy történet miatt.

Réka elvitte a macskát állatorvoshoz. Sovány volt, mancsai sebesek, bundája csomós. Chipet is találtak benne.

A tulajdonosként Bence édesanyja szerepelt.

Katalin sokáig nézte a papírt.

— Akkor valóban az övé. De bent akkor sem maradhat.

Aznap éjjel hideg eső kezdett esni. Morzsi nem mozdult a diófa alól.

Éjfél után Bence ágya üres volt.

Réka a kapun kívül találta meg. A fiú a pulóverébe csavarta a macskát.

— Nem akartam megszökni, — mondta. — Csak ő volt velem, amikor anya beteg volt. Most nekem kell vele maradnom.

Katalin a nyitott ajtóból hallgatta.

Másnap reggel szólt a gondnoknak, Zoltánnak.

— Építs egy rendes házat a diófa alá. Szigeteltet.

A gyerekek pokrócot hoztak, tálakat festettek, az állatorvos pedig vállalta az oltásokat. Morzsi az udvaron maradhatott.

Bence minden reggel elsőként ment hozzá. Lassan a viselkedése is megváltozott. Elkezdett reggelizni, részt vett a kézműves foglalkozásokon, és végre beszélt a pszichológussal.

Elmondta, hogy anyja betegségének utolsó hónapjaiban Morzsi feküdt mellette, amikor éjszaka félt.

— Nem tudott segíteni, — mondta. — De nem ment el.

A macska a többi gyerek számára is fontossá vált. Lili neki mesélt az elveszített babájáról. Áron mellette tanulta az olvasást. A legkisebbek virágokat rajzoltak a házára.

Fél év múlva egy házaspár, Eszter és Gergő kezdett rendszeresen látogatni. Nevelőszülők szerettek volna lenni. Egy falusi házban éltek, nagy kerttel és egy öreg kutyával.

Bence sokáig nem mert kérdezni. Végül kibökte:

— Morzsi is jöhetne?

Gergő elmosolyodott.

— A kutyánk már olyan öreg, hogy a macskától kérne engedélyt a kanapéhoz.

Az ismerkedés hónapokig tartott. Bence újra és újra megkérdezte, visszahozzák-e, ha rossz jegyet kap, dühös lesz vagy Morzsi összekarmolja a fotelt.

— Nem azért választunk, mert tökéletes vagy, — mondta Eszter. — Hanem mert szeretnénk, hogy hozzánk tartozz.

Az indulás napján mindenki a kapunál állt. Morzsi hordozóban ült, de addig nyávogott, amíg Bence az ölébe nem vette.

Katalin átadta a papírokat.

— Vigyázz rá.

Bence megsimogatta a macskát.

— Ő vigyázott rám előbb.

A kocsi elindult. A diófa alatt üres maradt a kis ház.