A lányom beadott egy idősek otthonába, majd elhajtott. Egy órával később belépett az igazgató, felismert, és féltérdre ereszkedett
— Nézd, anya, milyen szép barackszínű a fal, — mondta Tímea. — Állítólag nyugtató.
— Akkor valószínűleg nagy szükség van rá.
A szoba fertőtlenítőszagú volt. Az ablak csak résnyire nyílt, a szekrényben három vállfa lógott.
Hetvenkét éves voltam, és egy rossz esés után bottal jártam. Tímea szerint ez azt jelentette, hogy nem maradhatok a saját házamban.
A házra viszont nagy szüksége volt.
A férjével vállalkozási tartozásokat halmoztak fel, a nagyobbik unokám pedig esküvőre készült.
— Ez csak átmeneti, — mondta. — Itt gyógytorna és állandó felügyelet van.
Egy héttel korábban aláíratott velem néhány papírt.
— Csak arra kell, hogy intézhessem a gyógyszereidet.
Most megcsókolt, felkapta a táskáját, és távozott.
A bőröndben nem volt fénykép a férjemről, sem a gyógyszeres dobozom. Volt viszont négy hálóing és egy prospektus „Napfényes Évek“ felirattal.
Egy óra múlva egy őszülő férfi lépett be.
Megállt, amikor meglátott.
— Ilonka néni?
— Ismerjük egymást?
— Gábor vagyok. Gábor Szalai.
Néztem az arcát, majd felismertem.
— Az a Gabi, aki tizenöt évesen betörte az iskola ablakát, hogy éjjel bent aludhasson?
Elmosolyodott, aztán féltérdre ereszkedett.
— Maga nem jelentett fel. Hazavitt, adott vacsorát, és másnap beszélt a gyámüggyel.
— A kabátomat is elloptad.
— Visszavittem.
— Miután kinőtted.
Gábor az otthon igazgatója volt.
Megmutatta az irataimat. Tímea szerint súlyos demenciám volt, nem ismertem fel a rokonaimat, és gyakran eltévedtem.
— Két hónapig nem kér látogatást, — mondta. — A lánya szerint a családi kapcsolatok felzaklatják.
— Inkább az ingatlanügynökök.
Gábor utánanézett. A házam már eladóként szerepelt az interneten. A meghatalmazás általános volt, Tímea tárgyalhatott bankkal és vevőkkel.
Független orvos vizsgált meg. A memóriám teljesen rendben volt.
A hamis jelentést egy magánorvos készítette Tímea elmondása alapján.
Tervet készítettünk.
Gábor felhívta a lányomat, hogy az állapotom hirtelen romlott, és személyesen kell aláírnia a zárt osztályra helyezést.
Tímea másnap reggel megérkezett.
Én az irodában ültem, takaróba burkolózva, és úgy tettem, mintha a falon lévő órával beszélgetnék.
— Anya, itt kell aláírnod, — mondta.
— Maga az új fodrász?
Tímea Gáborra nézett.
— Látja? Már engem sem ismer fel.
Elém tett egy papírt, amely a nyugdíjam kezeléséről és a tartós bentlakásról szólt.
— Mi lesz a házzal? — kérdeztem.
— Eladjuk. Neked már nincs rá szükséged.
Felnéztem.
— Neked viszont van, mert a vevő előlegéből akarod kifizetni Dóri esküvőjét és a férjed adótartozását.
Tímea elsápadt.
Gábor elé tette a valódi orvosi szakvéleményt.
— Az édesanyja cselekvőképes. A meghatalmazást visszavonjuk, az adásvételt felfüggesztettük.
Tímea sírni kezdett.
— A ház úgyis rám marad egyszer.
— Egyszer. Nem most.
— Nem tudsz ott egyedül élni.
— Ezt orvossal és segítséggel oldjuk meg. Nem azzal, hogy eltüntetsz.
A meghatalmazást visszavontam. Az ingatlaniroda törölte a hirdetést. A bank megakadályozta a pénzmozgást.
Egy hét múlva hazaköltöztem. Házi segítséget és gyógytornászt kaptam.
Tímea hónapokig nem jelentkezett.
Amikor visszajött, letette elém a kulcsokat.
— Nem tudom jóvátenni.
— Nem is lehet egyetlen mozdulattal. De elkezdheted azzal, hogy többé nem számolsz úgy a házammal, mintha már nem élnék.
Gábor később új kabátot hozott nekem.
— A régi tartozás.
— Ez legalább az én méretem?
— Most már megtanultam kérdezni.
A lányom azt hitte, egy idősotthonban elveszítem a lehetőséget, hogy megvédjem magam.
Nem tudta, hogy az igazgató valaha olyan fiú volt, akit én védtem meg.
Az emberi jóság néha évtizedekig csendben marad.
Aztán a legváratlanabb pillanatban visszatér, és letérdel előtted.