A férjem „horgászni“ ment, de a telefonját a töltőn hagyta. Egy nő hívta: „Drágám, megérkeztél már a panzióba?“
A telefon a nappali polcán feküdt. István mindig magával vitte, még akkor is, amikor kivitte a szemetet.
Ezért azonnal észrevettem.
Fél órával korábban indult el. Azt mondta, régi barátjával, Zsolttal horgászni mennek a Tisza mellé. Még szendvicseket is készítettem nekik.
Amikor megszólalt a telefon, arra gondoltam, hogy egy másik készülékről hív.
— Itthon hagytad…
— Drágám, megérkeztél már a panzióba? — kérdezte egy nő. — A masszázst négyre foglaltam. Ne késs el megint.
Nem tudtam megszólalni.
— István?
— A felesége vagyok.
A hívás megszakadt.
Katalin vagyok. Huszonnégy éve éltünk házasságban. Két lányunk volt, az egyik már dolgozott, a másik egyetemre járt.
István egy biztosítótársaság területi vezetője volt. Gyakran utazott, ezért a panziók és szállodák önmagukban nem tűntek gyanúsnak.
A telefon kódját ismertem.
A nő neve Melinda volt. Egy budapesti képzésszervező cégnél dolgozott, amely rendszeresen tartott programokat István vállalatának.
Tíz hónapnyi üzenetet találtam.
Találkozók, ajándékok, hétvégék és közös tervek.
István azt írta, hogy már csak a kisebbik lányunk diplomáját várja. Utána eladjuk a házat, és ő új életet kezd Melindával.
Azt is írta:
„Kati sosem kérdez semmit. Mindig elfogadja, amit mondok.“
Ezt volt a legnehezebb olvasni.
Nem azért bíztam benne, mert ostoba voltam.
Azért, mert a férjem volt.
Tovább görgettem, és pénzügyi üzeneteket találtam. István a közös megtakarításból fizetett egy budapesti lakás foglalójára.
A lakást Melinda nevére akarták venni.
A bankszámlánkról hónapok óta kisebb összegek tűntek el. Nem vettem észre, mert István mindig azt mondta, hogy a lányok tandíjára és biztosításokra költött.
Lementettem mindent.
Ezután felhívtam Zsoltot.
— Hol horgásztok?
— Sehogy. István azt mondta, családi programotok van.
Amikor István visszajött, a telefon a konyhaasztalon feküdt.
— Miért nem szóltál, hogy itthon maradt?
— Melinda szólt helyetted.
Megállt.
Egy ideig azt állította, hogy a nő rossz számot hívott. Majd azt mondta, egyetlen alkalomról volt szó.
Elé tettem a lakásfoglaló fényképét.
— Tíz hónap alatt egyetlen alkalom?
István dühös lett.
— Nem volt jogod belenézni!
— Neked volt jogod a közös pénzünkből lakást venni neki?
Azt mondta, a házasságunk már régen üres.
— Nekem ezt mikor akartad elmondani?
— A lányok miatt vártam.
— Nem. A kényelmed miatt.
Másnap ügyvédhez mentem. Kiderült, hogy a lakás foglalója visszakövetelhető lehet, ha bizonyítható, hogy a közös vagyonból, a másik házastárs tudta nélkül fizették.
Az ügyvéd értesítette az eladót a jogvitáról.
Az adásvétel megállt.
Melinda felhívott.
— István azt mondta, hogy önök megegyeztek.
— Azt is mondta, hogy horgászni megy.
Sírt, majd azt állította, hogy ő is áldozat. Talán részben igaz volt.
De az üzenetekben pontosan tudta, hogy házas, és türelmetlenül sürgette a vagyon megosztását.
István elköltözött. A kapcsolatuk néhány hónap alatt szétesett, amikor kiderült, hogy nincs lakás, a ház eladásához az én beleegyezésem kell, és a megtakarítások felét sem viheti el egyszerűen.
A válás során a foglalóra és utazásokra költött összegeket figyelembe vették.
A házat eladtuk. Én kisebb lakást vettem az egyetemista lányunk közelében. István a saját részéből rendezte a tartozásait.
Egy évvel később üzenetet írt:
„Hiányzik a család.“
Azt válaszoltam:
„A család akkor is ott volt, amikor panziókat foglaltál.“
Nem gyűlölöm.
A gyűlölet túl sok helyet foglalna.
De amikor valaki ma azt mondja, hogy „bízz bennem“, már tudom: a bizalom nem azt jelenti, hogy az embernek le kell mondania a saját kérdéseiről.
István azért hagyta otthon a telefonját, mert egyetlen reggelen figyelmetlen volt.
A házasságunkat azonban nem ez az egyetlen figyelmetlenség tette tönkre.
Hanem tíz hónap tudatos hazugság, amelyet egy véletlen hívás tett hallhatóvá.