A Szamos utcai cukrászdában, ahol ebédidőben mindig sor áll a pultnál, az eladó hirtelen felkapta a fejét. Engem nézett, a nyugdíjaskorú, egyszerű kabátos nőt, és úgy villant a szeme, mint aki felismerni vél valakit.
— Erzsike néni, magának valami egészen különlegeset ajánlok — hajolt közelebb, és a hűtőpult legfelső polcáról leemelt egy tortát.
A sütemény úgy ragyogott a neonfényben, mint egy ékszer. Francia csokoládémáz, tetején ehető aranyfüsttel megszórva, körben apró kristálycukor-gyöngyökkel kirakva. Tizenhat szeletes, kézzel formázott rózsákkal a szélén.
— Két és fél millió forint — mondta az eladó, és közben úgy tartotta a tortát, mint a Vatikáni Múzeumban a porcelánszobrokat szokták. — A Séf különleges alkotása. Csak három darab készült belőle. Maradéktalanul megér minden fillért, higgye el nekem.
Megállt bennem a levegő. Két és fél millió. Az én kis nyugdíjamból majdnem kétszázezer forintot tudok félretenni havonta, ha nagyon odafigyelek. Ez a torta az én tizenhárom havi megtakarításom lett volna.
Az eladó — fiatal lány, talán huszonöt éves, a névtáblája szerint Julika — hozzám beszélt, de közben a sorban mögöttem állókat is figyelte. Aztán a tekintete megállapodott egy középkorú páron, akik a háttérben a vitrines falat böngészték. Mintha hirtelen rájött volna, hogy eltévesztette a címzettet.
Nem sértődtem meg. Csak elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
— Aranyos vagy, Julika, de ma csak egy szelet dobostortát szeretnék. Azt a kicsi szeletet ott a sarokban.
A lány arca egy pillanatra megtört, aztán gyorsan visszarakta a remekművet a hűtőbe, és már hozta is a dobost. Nyolcszázötven forint. Porcelántányéron, fém villácskával.
Leültem az ablak melletti asztalhoz, és ettem a süteményt lassan, kis adagokban, ahogy a menzán tettem egykor, amikor a diákok az utolsó falatig elhúzták az ebédjüket. Közben néztem a Szamos utcai járókelőket. Az emberek rohantak, ki-ki a maga dolgára, egyikük a bankba, másik a zöldségeshez, harmadik talán haza, az ebédet melegíteni.
Az üveg mögött én voltam a láthatatlan néző.
És tudják, mit éreztem? Hálát. Azt, hogy ez a nyolcszázötven forintos sütemény épp olyan tökéletes, mint a két és fél milliós. Nem, nem volt rajta aranyfüst, nem formáztak rá kristálycukor-rózsákat, de ugyanolyan pontosan simult a nyelvemre a krémes tészta, ugyanúgy olvadt szét a számban a keserédes csokoládé. Az élmény az enyém volt, és Julika kedvesen mosolygott, amikor eljöttem tőle.
Aznap délután a Klauzál téri piacon vettem egy csokor szegfűt háromszáz forintért, és egy doboz öreg cukorkát a gyerekeknek, akik délutánonként a szomszédos játszótéren szoktak szaladgálni. Amikor megláttam a piros orrú mackót az ajándékbolt kirakatában, nem gondolkodtam, megvettem — ezerhatszáz forint volt, hasánál kinyitható, és csokitojással volt tele.
A játszótéren a kissrác, aki a mackót kapta, akkorát sikított, hogy a galambok felröppentek. Az anyja hálásan nézett rám.
— Köszönjük, Erzsike néni… Nem kellett volna…
— Dehogynem — mondtam. — A születésnapom alkalmából.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, amit Julika mondott a cukrászdában. Két és fél millió forint egy süteményért. És közben az én hátam mögött valaki talán épp most vesz egy emeletes házat a Rózsadombon, míg másvalaki az albérletét számolgatja, hogy kijöjjön a fizetéséből. Valaki a magánrepülővel utazik, valaki a vonatpótló busszal. Valaki a két és fél milliós tortát, valaki a nyolcszázötven forintos dobost.
És ez így rendben van.
Nem azért, mert beletörődtem volna. Hanem mert a harag és az irigység olyan, mint a penész a kenyéren: először csak egy vékony fehér folt, aztán belülről rohasztja szét az egészet. Én nem akarok megpenészedni.
A villamos nyikorogva megállt a Kálvária téren, és láttam, ahogy a szemközti ülésen egy nő a telefonját nyomogatja, gyűrött a homloka, az ujjai idegesen mozognak. Talán a számláit nézi, talán a bankszámláját. Amikor a tekintetünk találkozott, elmosolyodtam. Ő is viszonozta.
Mert vannak dolgok, amiknek nincs ára. Amit nem lehet két és fél millióért, nyolcszázötvenért vagy semmilyen pénzért megvásárolni — de mégis a miénk lehet. Egy jóízű sütemény az ablaknál. Egy csokor szegfű illata a konyhában. Egy gyerek sikolya, amikor megkapja a piros orrú mackót a csokitojásokkal. Az a könnyű, súlytalan pillanat, amikor a villamos elindul, és te csak ülsz, és semmi dolgod, és minden rendben.
Nem kell gyűlölni azt, ami nem a tied. Nem kell haragudni arra, akinek van. Mert az élet utak hálózata, és mindenki másik vonalon halad — ma a gyorson, holnap a pótlóbusszal, holnapután talán gyalog, csomagokkal a kezében.
Julika valószínűleg már elfelejtett engem, mire hazaértem, a következő vásárlónak már talán egy másik tortát ajánlott, talán épp azt a két és fél milliósat, és a vevő — egy jól szituált, drága parfüm illatát árasztó asszony — bólintott, és a táskájából elővette a bankkártyát. Így megy ez. Így dolgoznak a találkozások: egy pillanat alatt születnek, és ugyanolyan gyorsan el is illannak.
Április volt, a tavasz épp csak elkezdődött, és a következő hetekben a piacon már csomósodni kezdtek a ribizlibokrok. Gondoltam, veszek majd egy-két tövet, hátha lesz termés. Talán lekvárt is befőzök. Talán a nyáron elmegyek a Balatonra, ha az unokám meghív. Talán eladom a régi porcelánkészletet, amit még anyámtól örököltem, és abból veszek egy új székelyföldi szőnyeget. Vagy nem. Lehet, hogy ülök a konyhámban, nézem a muskátlikat az ablakban, és hallgatom a Hálózat rádiót.
Akárhogy is, nem a bosszúság és az irigység fogja meghatározni a napjaimat. Mert a nevetés és a hálás szív nem kerül semmibe — de többet ér bármelyik aranyfüstös csodatortánál.
Este nyolckor, amikor a konyhai asztalomon kibontottam a maradék három szál szegfűt és beletettem a vizes vázába, a telefonom kivillant. Egy rövid üzenet a lányomtól, aki pincérnőként dolgozik Debrecenben, és ritkán ír.
„Anya, van kedved vasárnap? Sütök palacsintát. Gyere át.”
Hátradőltem a széken, és elmosolyodtam. A szegfűk között az egyik szál kissé oldalra hajlott, és úgy nézett ki, mintha a vázában maga is nevetne.
