Kata a konyhaasztalnál ült, előtte egy kockás füzetlap, rajta ceruzával rajzolt minta: egy szárnyas alak, körülötte indák. Marci állt az ajtóban, kezében a telefonja, azon egy tetoválószalon Instagram-oldala.
– Anya, ezt akarom. Pontosan ezt. A bal alkarra.
Kata letette a kávéscsészét, és először nem szólt semmit. A füzetlapot maga elé húzta, ujjával végigsimított a ceruzavonalakon.
– Tizenöt éves vagy, Marci. Ehhez az én engedélyem kell, tudod.
– Tudom. Ezért kérdezem.
– Miért pont most akarod ezt?
A fiú vállat vont, aztán mégis leült vele szemben, a székre huppanva úgy, ahogy kisgyerekként szokott, amikor magyarázkodnia kellett valamiért.
– Zoli bátyjának van egy ilyen. Állat kinéz. És… nem is csak azért. Ez a szárnyas dolog, ez engem jelent. Hogy szabad akarok lenni. Hogy nem azt csinálom, amit mindenki vár.
Kata bólintani akart, de megállította magát – ehelyett inkább a füzetlapot fordította a fény felé, mintha a vonalakban keresne valamit.
– És ha Zoli bátyjának nem lenne tetoválása? Akkor is pont ezt akarnád, pont ide?
Marci hallgatott egy sort. Az ujjaival dobolt az asztalon.
– Nem tudom. De attól még jó minta.
– Az. Tényleg jó. De nézd, a bőröd tizenöt évesen egészen más, mint húszévesen. A karod is vékonyabb most, mint pár év múlva lesz. Ez a szárny, ami most passzol az alkarodhoz, lehet, hogy három év múlva görbén, torzan fog kinézni, mert a tested még növekszik.
– Ez csak kifogás, hogy ne engedd meg.
– Lehet. De akkor is igaz.
Csend állt közéjük, nem kényelmetlen, inkább olyan, amiben mindketten gondolkodnak. Kata felkelt, kinyitotta a konyhaszekrényt, elővett két bögrét, forró csokoládét kevert mindkettőbe, bár Marci már rég nem gyerek, akinek ez örömet okozna – vagy talán mégis.
– Ide figyelj. Nem mondok most nemet, és nem mondok most igent sem. Azt mondom: várjunk egy évet.
– Egy évet? Anya, az örökkévalóság!
– Tizenhat évesen visszaülünk ide, ehhez az asztalhoz, és ha akkor is pontosan ezt akarod, pontosan oda, keresünk egy rendes stúdiót, engedéllyel, higiénikus körülményekkel, és elmegyünk együtt. Én fizetem ki.
Marci a bögréjébe bámult, a gőz felszállt az arca előtt.
– Miért nem most?
– Mert most nem tudom, hogy ez rólad szól-e, vagy Zoli bátyjáról. És mert azt akarom, hogy ha egyszer ott ülsz abban a székben, és a tű a bőrödhöz ér, biztos legyél. Ne legyen benned egy szikrányi kétség sem.
A fiú felnézett, a szeme sarkában valami megenyhült.
– És ha jövőre már valami mást akarok?
– Akkor arról beszélünk. Ez nem büntetés, Marci. Ez idő, hogy megbizonyosodj.
Kilenc hónappal később, egy márciusi délután Marci bejött az iskolából, ledobta a táskáját, és minden bevezető nélkül közölte:
– Meggondoltam magam a szárnyas dologgal.
Kata a mosogatónál állt, kezében egy fej brokkoli, a víz csorgott alatta.
– Igen?
– Uncsi lett. Zoli bátyja már le is akarja szedetni lézerrel, mert elrontották neki.
Kata elzárta a csapot, és nem mondott semmit arról, hogy megmondta – csak a brokkolit tette félre, és a fiú felé fordult, aki most már nem az ajtóban állt bizonytalanul, hanem az asztalhoz lépett, és leült, mint aki tudja, hogy itt mindig van hely neki, tetoválással vagy anélkül.
