Varga Ilona huszonhárom éve árulja a zöldséget a Kossuth utcai piacon Nyíregyházán. A standja két méter szer három, bádoglappal fedett pult, fölötte egy MOL-naptár, sarka berepedve. Szerverteremről fogalma sem volt egészen márciusig.
Márciusban a buszmegálló melletti hirdetőtáblára kitették a településrendezési tervet. Valaki, talán az emeleti szomszédasszony, odaragasztott egy filctollal rajzolt nyilat: "ide jön a betonkocka, 40 méter, ablak nélkül". Ilona háromszor is elolvasta, mert a betűk aprók voltak, ő pedig a szürkehályog miatt plusz kettő és fél dioptriás szemüveget hord.
A beruházó a "Silvertree Data Hungary Kft." nevet viselte, egy Budapesten bejegyzett társaság, ötszázezer forintos törzstőkével, a cégjegyzékben pedig egyetlen gyártási címet sem lehetett találni. Egy 55 megawattos adatközpontot akartak építeni, ugyanarról a vezetékről ellátva, amelyről a Örökösföld lakótelep és a megyei kórház is kapja az áramot. A víz a városi vízműből jönne, a hűtésre évente húszezer köbmétert számoltak — annyit, amennyit az egész kerület elhasznál augusztusban, amikor mindenki a kertjét locsolja.
A polgármester Kovács Tamás volt, ötvenegy éves, két ciklusa a nyakán, építőmérnök fia pedig egy éve egy ingatlanfejlesztő cégnél dolgozott "beruházási tanácsadóként". Ez a cég alvállalkozóként szállt be a szerverterem projektjébe. Nyíltan senki nem beszélt róla, de a képviselő-testületi ülésen mindenki tudta.
— Polgármester úr, a fia csak nem tagja ennek a cégnek? — kérdezte Ilona az áprilisi ülésen, a recsegő mikrofont tartva.
Kovács anélkül válaszolt, hogy felé nézett volna:
— Ez a kérdés nem tartozik a napirendhez.
Ennyi. Az ülés ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
Ilona elkezdett házról házra járni egy mappával — egy sima, kartonból, gumis, hat-nyolcvankilenc forintért vett papírboltban. A mappában aláírásokat gyűjtött a kormányhivatalnak szóló petícióhoz. Nem volt aktivista, nem ismerte a környezetvédelmi eljárásokat, de tudott számolni — huszonhárom év krumpliárusítás alatt megtanulta, mennyit jelent, ha fillérekkel emelik a kilowattóra árát.
Az ő örökösföldi lakásának villanyszámlája havi huszonegyezer forint volt. A lakásszövetkezet vezetőségéből páran úgy számolták, hogy a szerverterem beindulása után az átviteli díj akár tizennyolc százalékkal is emelkedhet — mert a vezeték túlterhelt lesz, a hálózat korszerűsítése pedig pénzt kíván, és ki fizeti meg, ha nem a lakók.
Májusra száznegyvenhét aláírást gyűjtött össze. A mappát a kabátja alatt hordta, mert éppen zuhogott, és félt, hogy a tinta elmázolódik az aláírásokon.
A júniusi ülésen a terem zsúfolt volt — először azóta, hogy öt éve bezárták a kórház gyermekosztályát. Valaki hozott egy termosz teát, valaki más összecsukható székeket a tűzoltószertárból. Kovács az elnöki asztalnál ült, mellette Fekete képviselő, akinek éppen volt egy építési telke száz méterre a tervezett szervertermtől, és ettől hirtelen "a település fejlődési kilátásairól" kezdett beszélni.
Ilona kiment a szónoki pulthoz. A keze nem remegett, mert huszonhárom év kereskedés alatt megtanult emberek előtt állni.
— Polgármester úr. Száznegyvenhét aláírás. És egy kérdés: mennyit keres a fia ezen az építkezésen, mire mi tizennyolc százalékkal többet fizetünk az áramért?
Valaki félrenyelte a teát, valaki más odébb húzta a székét, a termosz koppant az asztalon. Kovács azt mondta, hogy "a projekt a szokásos környezetvédelmi eljáráson megy keresztül", és hogy "a családi feltételezéseknek itt nincs helyük". De a hangja megbicsaklott a "családi" szónál.
Két héttel később a helyi lapban, a "Nyírségi Hírlapban" cikk jelent meg a cégbírósági dokumentumokkal — a polgármester fia, Kovács Bence, január óta szerepelt az alvállalkozó cég meghatalmazottjaként. A dokumentum nyilvános volt, bárki letölthette háromezer forintos illetékért, csak eddig senki nem nézte meg.
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kormányhivatal felfüggesztette a környezetvédelmi engedély kiadását az összeférhetetlenség tisztázásáig. Nem semmisítette meg a beruházást, csak tizenkét hónapra befagyasztotta — a debreceni ügyvédek, akik a kormányhivatalnak írt szakvéleményt készítették, azokra a közigazgatási eljárási szabályokra hivatkoztak, amelyek arra az esetre vonatkoznak, amikor a döntést hozó tisztviselőnek személyes érdeke van a döntés tartalmában. Csakhogy itt az érdek közvetett volt, a fiú révén, és éppen ezt kellett tisztázni, mielőtt az eljárás tovább haladhatna.
A képviselő-testület szeptemberben ült össze a Kovács elleni bizalmatlansági indítvány miatt. A szavazás kilenc hét arányban zárult. Átment.
Ilona nem ment el erre az ülésre. A piaci standján ült, krumplit mért Erzsébet néninek a 12-es házból, és a pult melletti polcon álló, recsegő tranzisztoros rádión hallgatta, amint a helyi rádió bemondója felolvassa a szavazás eredményét.
Kovács másnap személyesen felhívta. Nem lehetett tudni, honnan szerezte a számot — valószínűleg a petíciós aláírási listából, amelyet egyszer be kellett nyújtania a hivatalnak elérhetőséggel együtt.
— Ilona asszony. Megértem a kitartását, de ez árt a településnek. A beruházók visszalépnek, a munkahelyek odavesznek.
— Polgármester úr, én nem a szervertermet zárom be. Én a hivatali ajtót zárom be maga előtt. Ez két különböző dolog.
Letette a vezetékes telefon kagylóját — a régi, forgókorongosat, amit a hűtőszekrényen tart, mert a piaci standban gyenge a mobilvétel.
A "Silvertree Data Hungary Kft." októberben formálisan visszavonta a kérelmet, amikor a polgármesteri feladatokat a választásokig a kormánymegbízott vette át, az addigi alpolgármester, Horváth Éva pedig képviselőként indítványozta, hogy nulláról, teljesen új környezetvédelmi auditot végezzenek — új műszaki üzemeltetővel, a Kovács családhoz kötődő cégek kizárásával.
Ilona visszatért a standjához. Lemért egy kiló krumplit Erzsébet néninek, beletette egy nejlonzacskóba, becsomózta. A MOL-naptár ott lógott a pult fölött, ugyanazon a sarkán berepedve. A mappa az aláírásokkal a pénztárfiókban feküdt, a zsineg és a számológép között, és a polcon álló rádióból recsegve szólt az antenna, amikor a bemondó az időjárásra váltott témát.
