A kezemben a papírzacskóval álltam a suli előtt, mint máskor. Benne túrós batyu, a kisfiam kedvence – pont úgy, ahogy első osztály óta szereti. Aztán megláttam Bencét a barátaival. Nem is köszönt, csak ment tovább, és hallottam, ahogy az egyik srácnak odaveti: „Nem, ő nem a nagymamám, csak egy szomszéd néni.”
A lábam mintha gyökeret vert volna. Bence rám se nézett. A csapat nevetve eltűnt a sarkon, én meg álltam ott a kerítésnél, mint egy darab fa. A zacskó a kezemben meg se moccant. Még most is érzem, ahogy a papír átnedvesedik a tenyeremtől – tavaszi nap volt, de én fázni kezdtem.
Hazaérve a Kárász utcai lakásba letettem a batyut a konyhapultra, és leültem a székre. A vízforraló kattant, a tea elkészült, majd kihűlt, mire rájöttem, hogy nem is ittam belőle. A tévé be volt kapcsolva, de a hangját levettem. Csak ültem, és a csempét bámultam.
Hatvanöt vagyok. Öt évvel ezelőtt mentem nyugdíjba a téesz-pénztárból, és azóta az életem Bence körül forgott. A menyem, Ágnes, patikában dolgozik a Belvárosban, a fiam, Laci, kamionnal járja fél Európát. Valakinek gondoskodnia kellett a gyerekről. Az a valaki én voltam, Erzsi nagyi, aki a harminc évi könyvelés után az unokája mindenesévé vált. Soha nem panaszkodtam. Amikor a volt kolléganőim a harkányi fürdőbe mentek, én Bencét vittem úszóedzésre. Amikor a szomszédasszony a férjével hétvégézni indult a Tisza-tóhoz, én a kisfiúval töltöttem az időt, leckét írtunk, sütöttünk. És élveztem. Mert amikor az a kis mancs az enyémbe simult, és azt mondta: „Nagyi, te csinálod a legjobb túrógombócot a világon”, akkor egyetlen gyógyfürdő sem ért fel vele.
Csakhogy Bence idén töltötte be a tizenegyet. És úgy tűnik, onnantól nem vagyok a nagymamája. Csak „egy szomszéd néni”.
Este Ágnes hívott. Lihegve, a háttérben kulcscsörgés. – Anyuka, minden rendben? Bence azt mondta, ma nem mentél érte.
Megdermedtem. – Ott voltam az iskolánál – feleltem óvatosan. – A kapuban álltam. Bence látott engem. – Furcsa, mert azt mondja, egyedül jött a fiúkkal, és a portás engedte ki. Biztosan elkerültétek egymást.
Nem javítottam ki. Elmondhattam volna, mit hallottam. De nem tettem. Mert mit mondhattam volna? Hogy kitagadott? Hogy szégyell? Azok a szavak, hangosan kimondva, még jobban fájtak volna. – Biztosan elkerültük egymást – ismételtem, mint egy visszhang.
A következő három napban csak álltam otthon, és nem mentem sehova. Ági még egyszer rám csörgött: Bence szeretne egyedül járni, „hiszen már nagyfiú”. A hangjában éreztem valami többet, mintha tudná, mi történt, csak a gyerek mondott neki egy másik verziót. – Jól van – mondtam. – Járjon egyedül. Tizenegy éves, igazad van.
Letettem a telefont, és a kanapén ülve a falon függő fényképre néztem. Bence elsőáldozása, rajta fehér ing, mellettem kék ruhában, a kezét a tenyerembe rejti, és olyan szélesen mosolyog, hogy látni a hiányzó metszőfogát. Az a kép alig két éve készült, de mintha egy egész évtized múlt volna el.
Teltek a hetek. Már nem sütöttem hétfőnként, minek? De a kezem még mindig magától nyúlt a lisztért. Reggelente akaratlanul is megkentem a zsíros kenyeret piros paprikával, és becsomagoltam – aztán rájöttem, hogy nincs kinek. A zacskó a kukában landolt. Aztán egyik délután csöngettek. Az ajtóban Bence állt, a vállára vetett iskolatáskával, kipirult arccal. – Nagyi, miért nem jössz? – kérdezte.
Meglepődtem. – Ági azt mondta, egyedül akarsz járni. – Hát igen, de… – elhallgatott, beljebb lépett, a konyha felé szimatolt. – Sütöttél valamit?
A pulton ott gőzölgött egy friss bejgli, amit reggel, puszta megszokásból, begyúrtam. Bence levágott egy szeletet, leült az asztalhoz, és enni kezdett. Én az ajtófélfának támaszkodva néztem. Aztán, teli szájjal, megszólalt: – Nagyi, figyelj… az a tízórai, az jó lenne, ha reggelente beadnád, hogy a táskámba tegyem. Mert az iskola előtt… hát, tudod, a srácok…
Bólintottam. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha a „szomszéd néni” meg sem történt volna. Mintha az a mondat nem ékelődött volna belém, mint egy szilánk, ami minden mozdulatra fáj.
Másnap hajnalban, fél hétkor, előkészítettem a szendvicset sonkával és uborkával, a batyut, egy kis üveg teát. Átvittem a menyemék lakásához, a lépcsőházba tettem a papírzacskót a lábtörlőre, és csengetés nélkül visszajöttem. Így ment ez hetekig. Minden reggel odaértem, mielőtt Bence elindult. Láttam a félhomályban, ahogy kinyitja az ajtót, felkapja a csomagot, és eltűnik a lépcsőn. Egyszer sem köszönt.
Aztán egyik este, amikor a tükör előtt álltam, rádöbbentem: az ujjaim a semmibe markolnak. A kezem az elmúlt öt év alatt megtanulta, mikor kell nyúlni a kabátért, a kulcsért, mert háromnegyed háromkor indulni kell az iskolához. Most ott álltam a nappali közepén, a kabát rajtam, a cipő a lábamon, de nem volt hová mennem. És ekkor valami elpattant.
Másnap reggel nem készítettem semmit. Nem gyúrtam be tésztát, nem vágtam fel a sonkát. Felvettem a legszebb blúzomat, és elindultam a harkányi gyógyfürdőbe. Hadd lássák a volt kolléganőim, hogy Erzsi is tud élni. A nap csodálatos volt, a masszázs fájdalmasan jó. A telefonomat a táskámba süllyesztettem, és nem néztem rá.
Délután három körül, amikor a gőzben ültem, mégis eszembe jutott Bence. A szendvics, ami most nincs a lábtörlőn. És hirtelen szégyelltem magam – nem azért, mert nem vittem neki, hanem mert annyira kitörölhetetlenül bennem él, hogy még ide is elkísér. Gyorsan megtörölköztem, és elindultam haza.
A lépcsőházban, a második emeletnél, egy kis alak ült a lépcsőn, a hátán a táska. Bence. Amikor meglátott, felpattant. Az arca piros volt, a szeme alatt maszat. – Hová tűntél?! – kiáltotta. – Nincs tízórai, se batyu, se semmi. Azt hittem, beteg vagy!
Megálltam előtte. A kabátomról még érződött a fürdő gyógyvizes illata. – Bence – mondtam halkan –, a múltkor az iskola előtt azt mondtad a barátaidnak, hogy én csak egy szomszéd néni vagyok. Nem a nagymamád. Egy szomszéd néni nem hoz tízórait, nem süt bejglit. Egy szomszéd néni nem siet haza a fürdőből, mert azon aggódik, hogy az unokája éhes marad.
A fiú hallgatott. Lehorgasztotta a fejét, a cipője orrával a lépcső szélét kapargatta. Aztán felnézett, és azokban a szemekben, amelyek pont olyanok voltak, mint az apjának kiskorában, egyszerre volt dac és szomorúság. – Csak… csak hülyéskedtem. A fiúk azt mondták, ciki, ha a nagymamám minden nap ott vár rám, mint egy óvónéni. Nem akartam, hogy kinevessenek.
– Hát ezért akartál egyedül járni. – Igen. De attól még te vagy a nagymamám. Senki más.
A hangom megremegett. – Tudod, fiam, amikor valaki gyereket nevel, nem akar teher lenni. De azt sem akarja, hogy titkolják, mint egy szégyellnivalót. Én öt éven át minden nap ott voltam, nem a tízórai miatt, hanem mert te vagy nekem a legfontosabb. És ha te csak egy szomszéd néniként bánsz velem, akkor nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Bence a szája elé kapta a kezét. Aztán, mint egy kisebb gyerek, odalépett hozzám, és átölelt. – Sajnálom, nagyi! Tényleg sajnálom! Ne haragudj rám! – A hangja elcsuklott. Éreztem, ahogy a vállamra szorítja az arcát.
Percekig álltunk a félhomályos lépcsőházban. Aztán Bence elengedett, és megtörölte a szemét a pulcsija ujjával. – Akkor… holnap jössz? A suli elé? Ígérem, nem mondok ilyet soha többé.
Elmosolyodtam. – Nem kell minden nap jönnöm, ha nem akarod. De néha, mondjuk pénteken, amikor korábban végzel, szívesen eléd megyek. És akkor bemutatsz a barátaidnak, ha gondolod.
– Rendben – bólintott. – De a tízórait azért reggel is hozhatod, jó? A batyu nagyon hiányzott ma.
Felnevettem. – Azt hiszem, alkuszunk. De ma még van itthon egy fél bejgli, és ha nem eszed meg, megromlik.
Bence szeme felcsillant. Felsietett a lakásomba, leült az asztalhoz, és úgy falta a sütit, mintha hetek óta nem evett volna. Aztán felnézett rám, és teli szájjal, de ünnepélyesen kijelentette: – Holnap péntek. Háromnegyed háromkor várlak a kapunál, és megmondom a srácoknak, hogy ez a nagymamám, és ő süti a legjobb túrógombócot Szegeden.
Másnap, amikor megálltam az iskola vaskapuja előtt, a zacskóban ezúttal két batyu és egy üveg házi szörp volt. Bence kilépett a tömegből, egyenesen felém indult, a barátai pedig megálltak mögötte. Odafordult hozzájuk, és hangosan, büszkén azt mondta: – Ő az én nagyim, Erzsi néni. Gyere, nagyi, hazakísérlek.
A fiúk rám néztek, az egyik biccentett, a másik elmosolyodott. Bence belém karolt, és a Kárász utca felé indultunk. A járdán a hársfák már illatoztak, a tavasz végre megérkezett.
