Negyedik éjszaka ébresztette a macska Gábort. Mindig ugyanakkor – háromnegyed háromkor. Az első alkalommal majdnem a falhoz vágta a vekkert, azt hitte, az őrült meg. De nem. A vekker némán sötétlett az éjjeliszekrényen, a számjegyei moccanni se bírtak.
A macska viszont ott ült a mellkasán, és a mancsával finoman, de ellentmondást nem tűrően ütögette az állát.
– Frici, te megőrültél – nyögte Gábor rekedten, és megpróbálta lelökni magáról a vörös bundájú kandúrt.
De Frici nem ment sehova. Neki volt egy rozsdabarna folt a bal füle tövénél, a szeme meg olyan sárgán izzott a sötétben, mint két apró, figyelmeztető fény. Csak nézett, és a fejével a konyha felé biccentett. Pontosan úgy, ahogy egy ember tenné, ha azt akarná mondani: “Kelj fel! Most!”
Gábor a takaró alá gyűrte magát, és harmincnyolc éves, elvált férfi létére olyan makacs duzzogással fordult a fal felé, mint egy óvodás. A kispesti lakótelep panelházának falai között fújt a szél, a kinti mínuszok átderengtek a betonon. November közepe volt, a fűtés csak langyosan lökte magából a meleget, és Gábornak elege volt mindenből. Főleg abból, hogy ez a macska, akit három éve fogadott be – pontosabban a dög találta meg őt a szemétledobó mellett –, most éjszakánként terrorizálja.
Pedig Frici normális macska volt. Sőt, a világ legkényelmesebb macskája. Gábor azért szerette meg, mert nem ugrált a függönyre, nem borogatta a virágcserepeket, és nem nyávogott a párosodási időszakban. Ivartalanítva volt, jól lakott, délutánonként elterült a kanapé háttámláján, és nézte a szemközti Spar parkolójában zajló emberi nyomorúságot. Egy nyugalmazott budai bankár lelke egy mihasznább életben.
Aztán három napja valami elromlott.
Második éjszaka Gábor úgy ébredt, hogy Frici az ajtó előtt ült, és két manccsal egyszerre kaparta a festett farostlemezt. Az a száraz, idegtépő, tompa reszelő hang – mintha valaki körömmel menne végig egy iskolai táblán, csak lassabban. Felkelt. Kinyitotta az ajtót.
– Na, mi az? Éhes vagy?! – kiabálta a sötét előszobába.
Frici felállt, elsétált a konyháig, majd megállt a járólapon. Megfordult. Várt. A farka hegye megrezzent, mint egy apró zászló. Gábor részegen a fáradtságtól betántorgott utána, ellenőrizte a tálat. Tele volt. Ellenőrizte a vizet. Az is volt. Az alom tiszta, szinte csillogott. A konvektor felől langyos huzat jött. Minden tökéletes volt.
– Hülye állat – morogta Gábor, és visszavonult. Az ajtót most nem csukta be, direkt nyitva hagyta, hadd jöjjön-mehessen.
Fél óra múlva a macska megint a mellkasára ült, és ezúttal a szemhéjához ért a mancsával. Egy pillanatra kibillent a párnáján a kis, hűvös tappancs. A karma, ha csak a hegyével is, de megkarcolta a bőrét. Gábor felüvöltött.
– Takarodsz innen?!
Felkapta a dögöt, kivitte a konyhába, és bevágta maga mögött az ajtót. De most a reteszt is rázárta. A retesz, ami még a nagymamája óta volt a zár fölött egy centivel, és amit csak akkor használt az ember, ha tényleg senkit nem akart beengedni. Hallotta, ahogy Frici egy darabig kapar. Aztán csend lett. Csak a szél süvített a házak között, odalent, a Határ úton.
Harmadik nap Gábor alig bírt dolgozni. Egy IT-cégnél volt helpdeskes, egész nap az ügyfeleknek magyarázta, hogy a routert nem a hűtőszekrény tetején kell tartani. De a harmadik kávé után is fél másodperces késéssel dolgozta fel az információkat. Valaki a sor másik végén rákérdezett, mikor tud visszaküldeni egy riportot, ő meg csak bambán nézte az Excelt, és Frici sárga szemét látta maga előtt.
A szomszédasszonnyal, Vali nénivel a liftben futott össze. Vali néni nyolcvan volt, pirosra rúzsozott szájjal és olyan hajjal, amit utoljára talán Hruscsov temetésén láttak divatban. Mindent tudott a házban.
– Keletkezik? – kérdezte Gábor, ahogy a földszint felé zötyögtek.
– Hát, a Róth házaspár megint balhézott hajnalban. De hallottam ma valami furcsát is – nézett rá Vali néni gyanakvóan. – Még éjfél körül. Mintha egy csecsemő sírt volna.
– Ezen a szinten? – Gábor felvonta a szemöldökét. – A tízesben csak a Szőllősiék laknak, ők már nyugdíjasok.
– Hát ez az. Aztán elhallgatott. De én megmondom magának, Gábor, ez nem az a hang volt, amit félre lehet érteni. Ez vékony volt. Olyan, mint egy tű. És a macskája is egész éjjel nyávogott. Hallottam a strangon keresztül.
Gábor hazaért. A lakás most csendes volt. Frici a radiátor alatt feküdt, nem a szokott helyén, a kanapén. A farka a radiátor felé mutatott, mintha folyamatosan azt az irányt jelölné ki.
Akkor, negyedik éjszaka, Gábor nem feküdt le. Felöltözött. Melegítő, két réteg zokni, pulóver. A konyhában leült a sarokba, a radiátorral szemben, és várt. A villanyt nem kapcsolta fel. Csak a folyosóról beszűrődő nátriumlámpák narancssárga fénye csorgott be az ablakon. A konyhaóra ketyegett. Hűtő dorombolt. Aztán eljött háromnegyed három.
Frici megjelent az ajtóban. Nem kellett Gáborhoz mennie – látta, hogy a férfi ébren van. Lassan, méltóságteljesen átsétált a hideg kövön, és megállt pontosan a radiátor mellett, ahol a padló és a fal találkozásánál egy felpöndörödött linóleumcsík sötét rést takart. A macska erőteljesen rányomta az orrát a résre, majd felnézett Gáborra.
A férfi odament. Leguggolt. A radiátor melletti csőtoldásnál a fal enyhén nedves volt, rozsdafoltok virítottak a festéken. Gábor lenyomta a linóleumot, és benézett a radiátor mögé, abba a lehetetlen, szűk résbe, ahol a szerelő sem fért el.
A telefonján lévő zseblámpa fénye megcsillant valamin. Két apró, rémült zöld pont.
Egy kiscica.
Apró volt, fekete, és annyira sovány, hogy a bordái alatt a bőre szinte átlátszott. A szeme csipás, a bundája csupa por és korom. Ott szorongott a cső és a betonfal között, egy olyan zugban, ahonnan nem tudott kijönni. Ahogy a fény a szemébe vágott, a kis állat kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Csak egy néma, kétségbeesett tátogás.
– Jézusom… – suttogta Gábor.
Aztán meglátta a kiscica előtt a morzsákat. Száraz kenyérhéj, pár szem száraztáp – Frici kajája – és valami csirkebőr cafatok. A macskája ide hordta a vacsoráját napok óta. Próbálta etetni ezt a nyomorultat, aki bent ragadt.
Gábor lehasalt a hideg kövön, és benyúlt a résbe. A karja fennakadt, a cső éles pereme felsértette a csuklóját. Nyújtózkodott, az ujjai hegye a porszagú, forró homályban tapogatózott. Érezte, ahogy a cica megfeszül. Aztán az egész apró test, ami talán egy hétre volt a haláltól, elernyedt. Mintha az életösztön helyét átvette volna a megadás.
Amikor Gábor kihúzta, a kis fekete szőrgombóc meg sem moccant. Csak feküdt a tenyerében, és remegett. Frici azonnal odajött, és lenyalta a feje búbját. A kandúr morgott valamit. Nyávogásnak nem lehetett nevezni, inkább ősztönös, sürgető segítségkérés volt: “Na végre, te szerencsétlen, hát mit nem értettél?”
Gábor a konyhába vitte a cicát, megtörölgette egy tiszta törülközővel, és a saját pólója alá bugyolálta. Frici felugrott az asztalra, és ő is odabújt. A macska, aki négy éjszakán át nem hagyta aludni, most elégedetten dorombolt.
Ahogy ott ültek hárman a hideg konyhában, Gábor hirtelen megértette, miért nem találta soha a válást a társkeresőkön, miért hagyta, hogy a húga hívásai válasz nélkül maradjanak. Ő is pontosan olyan volt, mint ez a kiscica. Belezuhant valami sötét, szűk résbe, ami eleinte menedéknek tűnt, aztán csapdává vált. És Frici, ez a vörös, rozsdafoltos dög volt az egyetlen, aki nem adta fel. Aki négy éjszakán át kiabált neki a csendben: “Gyere ki onnan! Mozdulj már!”
Hajnali négykor Gábor felhívta a húgát. Az első csörgésre nem vette fel. A másodikra sem. A harmadikra igen.
– Gabi? Mi történt?! – a hangja rémült és álomittas volt.
– Semmi. Vagyis… de. Vagyis nem. Figyelj. – Gábor a reszkető, fekete szőrcsomót simogatta. – Van egy szívességem. Van otthon kiskorúaknak való macskakonzerv? Meg egy cseppentő?
A vonal túlsó végén csend lett. Aztán a húga felnevetett – azon a régi, ismerős hangon, amit Gábor hónapok óta nem hallott.
– Van. Áthozzam? Te, te most tényleg hajnali négykor hívsz fel cicakonzerv miatt?
– Igen. És hozz tejet is. Azt hiszem, a végén maradok reggelire.
Amikor letette a telefont, Frici felnézett rá, és lassan pislogott. A macska tudta, hogy a munka véget ért. Gábor a radiátor alatti rést nézte, ahonnan a kis jövevény előkerült, és arra gondolt, hogy holnap reggel az első dolga lesz lezárni azt a rohadt nyílást. De az ajtót a hálószobáján soha többé nem fogja bereteszelni.
