Szombat reggel, pontosan fél kilenckor csörgött a telefon. Rita volt. A háttérben kapa csattant, kakas kukorékolt – már egy órája a kertben dolgozott, rám csak most gondolt.
– Gergő, gyere ki, légy szíves! A paprika kötésre vár, és a tök már akkora, mint egy futball-labda, ha most nem szedem le, mind szétreped.
Álltam a konyhában, a kávém kihűlt a kezemben, és nem válaszoltam azonnal. Az előző alkalommal péntek este mentem ki Gödöllőre, vasárnap délután jöttem haza úgy, hogy a sarkam feltörte a gumicsizma, és egy hétig húztam a lábam a munkahelyemen.
Könyvelő vagyok egy tatabányai építőipari cégnél. Tizenhat éve csinálom, és megtanultam felismerni, amikor valaki "segítségkérés" ürügyén egyszerűen ráterheli a saját munkáját másra. Nálunk ezt forrásallokációnak hívják egy táblázatban. Ritánál ennek más neve volt, csak sokáig nem akartam kimondani. Azt hittem, túlgondolom.
Kilenc éve ismerkedtünk újra össze, egy osztálytalálkozó után. Akkor hívott ki először a nagyszülei után maradt telkére, ahol egy vizes fejű görögdinnyét hoztam ajándékba, és azt gondoltam, majd ülünk a teraszon, beszélgetünk. Rita munkásnadrágban jött ki, a kezembe nyomott egy pár kopott kertészkesztyűt, és azt mondta, a gyomlálás jobb minden meditációnál. Nevettem, fogtam a kapát. Estére megdicsért, mintha hőstettet vittem volna véghez.
– Te jó ég, milyen gyorsan dolgozol! Egyedül hétfőig se végeztem volna.
Jólesett. Hiba volt.
Onnantól rendszeressé vált. Áprilisban ásás és palántázás, májusban kötés, júniusban ribizli és lekvárfőzés, augusztusban paradicsom-feldolgozás, szeptemberben krumpliszedés. Reggel nyolcra mentem ki, kilencre már a sorok közt térdeltem, délre meggörnyedt a derekam. Rita addigra a fűzfa alatt ült egy kerti székben, krimit olvasott, és közben odaszólt:
– Gergő, pihenj egyet, nehogy túlerőltesd magad.
Letettem a kapát tíz percre, megittam egy pohár vizet a kerti csapnál, aztán vissza. Rita nem volt teljesen tétlen – vetőmagot válogatott, felsöpörte az ösvényt, megetette a macskáját –, de közben lefeküdt a függőágyba fél órára, telefonon beszélt a húgával, és kétszer is teázott. Én a tarackot szedtem ki a földből, az a fehér, drótszerű gyökér, és azon gondolkodtam, hogy másnap munkanap, és a derekam nem egyenesedik ki.
Három éve egyszer nem mentem ki. Volt is rendes okom: zárás volt a könyvelésben, szombaton csak négykor szabadultam, alig álltam a lábamon. Rita vasárnap reggel hívott. Megmondtam becsületesen, hogy fáradt vagyok, nem bírok. Sóhajtott:
– Jó, akkor egyedül boldogulok valahogy, pedig most sem vagyok a topon, de mit tegyek.
És kimentem. Mert a "nem vagyok a topon" úgy hangzott, mint egy ítélet. Mikor megérkeztem, ő a kanapén feküdt egy regénnyel, fáradtnak látszott, az asztalon pedig egy cetli várt: "A paradicsomot reggel nyolcig öntözni kell." Este volt már. Fogtam a slagot, kimentem.
Most, hogy leteszem a telefont az újabb hívása után, nem csak az öntözésre gondolok. Felidéződik bennem, amikor tavaly július végén ribizlit szedtünk. Álltam a napon, szúnyogfelhőben, egy vödörrel a nyakamban, és a szomszédasszonyával, akit addig nem is ismertem, négy kézzel tisztítottuk a bokrokat. Rita eközben a házban volt, mert "fülledt lett neki odakint". Egy óra múlva kijött a telefonjával, és lefotózott minket a bokrok előtt.
– Ez majd emlék lesz – nevetett.
Akkor jöttem rá: nem rám volt büszke. Arra volt büszke, hogy mennyire jól megoldotta a dolgot.
Rita férje, Ferenc, egy csendes, inkább hallgatós ember, egyszer minden rosszindulat nélkül megjegyezte:
– Jó, hogy van maga. Így legalább Rita győzi a házat és a kertet is.
Hallgattam. Sokáig nem értettem, mi fájt ebben annyira. Aztán rájöttem: úgy mondta, mintha egy hasznos gépről beszélne. Mint egy hétvégére kibérelt fűnyíró traktorról.
Az utolsó csepp augusztus végén jött. Péntek délután mentem ki, hogy segítsek a befőzésben. Rita könnyű ruhában, frissen mosott hajjal, kimanikűrözve nyitott ajtót. A konyhában három láda paprika, egy zsák cukkini és huszonöt befőttesüveg várt.
– El sem hiszed, mennyire ki vagyok készülve ezen a héten – ölelt át a küszöbön. – Gyorsan csináljuk meg, este főzök egy tál pogácsát.
Átöltöztem, odaálltam a gázhoz. Rita leült a laptopjával egy sorozat elé.
– Jaj, de jó illat van! Csak az ecetet ne feledd, a múltkor mind megrepedt a nagy meleg miatt.
És visszanézett a sorozatra. Éjfélre lett kész az utolsó üveg. A pogácsát magamnak sütöttem meg, miközben ő a karosszékben elaludt. A konyhában csendben ettem, lefeküdtem.
Vasárnap hajnali hatkor indultam el, mielőtt Rita felébredt volna. Cetlit hagytam: "Sürgősen kellett mennem dolgozni." Nem hívtak be, de már nem bírtam volna elviselni a hangját. Az M1-en sírtam az úton. Nem is a sértettség miatt, inkább magamra voltam dühös. Ötvenegy éves vagyok, tizenhat éve dolgozom beosztottakkal, alvállalkozókkal, és tudok nemet mondani bárkinek – csak neki nem tudtam évekig kimondani egy mondatot: "Nem fogok többé neked dolgozni."
Télen felhívott, meghívott a szilveszteri tűzijátékra kint. Nemet mondtam, azzal, hogy fáradt vagyok, egyedül akarok lenni. Meglepődött, de nem erősködött. Márciusban megint csörgött a telefon:
– Gergő, ki kéne tisztítani a fóliasátrat.
Mondtam, elfoglalt vagyok. Nem értette:
– Milyen elfoglalt? Szombaton szabad vagy.
Mondtam, szabad vagyok, de otthon akarom tölteni a napot. Felnevetett:
– Te meg milyen háziasszony lettél.
És letette.
Májusban újra hívott:
– Gergő, hol vagy már egy ideje? Nélküled nem bírok semmit. Kellene a krumpli, egyedül nem fogom bírni…
Ekkor már nem éreztem azt a régi szorítást a gyomromban. Csak hallgattam, és néztem az ablakon kiszűrődő fényt a saját, tatabányai kertemben, ahol egy apró, öt négyzetméteres zöldséges volt – paradicsom, két tő paprika, semmi több. Nekem elég volt.
– Rita – mondtam –, nem megyek ki többé. Nem a krumpli miatt, hanem mert kilenc éve nem vendég vagyok nálad, hanem ingyen munkaerő, és ezt most abbahagyom.
Csend lett a vonal másik végén, aztán:
– Hát ezt nem gondoltam volna rólad.
– Pedig így volt – feleltem, és valahogy könnyebb lett a hangom.
Letettem. Aznap délután kimentem az irodámba, kinyomtattam a saját, apró kertem fotóit, amiket az ősszel készítettem a termésről, és bekereteztem kettőt. Felraktam a falra a konyhában.
Rita azóta kétszer írt üzenetet – egyszer szeptemberben, hogy "remélem minden jól van nálad", egyszer most, októberben, hogy "a krumpli még a földben van, ha esetleg benézel". Nem válaszoltam. A kávém most sem hűl ki feleslegesen szombat reggelente – a saját teraszomon iszom meg, a két bekeretezett fotó előtt, és a kertemben pontosan annyi munka van, amennyit én magam elvégzek.
