Amikor hazajöttem a műszakból, és megláttam a dobozokat a saját nappalimban, az első gondolatom nem az volt, hogy dühös legyek. Az volt, hogy: na, kezdődik.
Negyvenkét éves vagyok, Dorinát, a feleségemet tizenhat éve vettem el, Székesfehérváron élünk egy kertvárosi sorházban, amit még az ő szülei adtak nekünk kezdő tőkének. Autószerelő vagyok, saját kis műhelyem van a Seregélyesi út mellett, három emberrel dolgozom. Dorina otthonról varr – esküvői ruhákat igazít, báli ruhákat alakít, és elég sok megrendelése van ahhoz, hogy a nappalit műhelynek használja. Az anyám, Terézia, Dunaújvárosban él, és abban a hitben nőttem fel, hogy egy fiú kötelessége mindent elintézni a mamájának. Ezt nem én mondtam ki – ő mondta ki, folyton, egész életemben.
Amikor Dorina elment a testvéréhez Pécsre egy hétre, nekem kellett volna szólnom anyámnak, hogy ne most hozza át a holmijait. De nem szóltam. Mert ha anyám mond valamit, én bólogatok, és utána valahogy mindig máshogy sül el a dolog, mint ahogy mondtam volna.
Az igazság az, hogy anyámnak tényleg felújítás volt otthon – a fürdőszobát csempézték –, és valóban kellett egy hely, ahova a holmiját teheti. De ahelyett, hogy megkérdezte volna, egyszerűen megcsinálta. Egy hétfő délután, amikor Dorina még nem ért vissza, anyám taxival jött, egy szomszéd fiú segített neki bepakolni: dobozok, egy felcsavart futószőnyeg, aztán másnap egy vitrin, egy fotel, és műanyag zsákokba csomagolt pokrócok. Mindezt a mi nappalinkba.
Én tudtam róla. Nem helyeseltem, de nem is álltam elé. Ez a kettő köztem ragadt meg egész életemben: tudni, hogy valami nem helyes, és mégsem tenni semmit ellene.
Amikor Dorina hazajött, és meglátta a dobozokat, felhívott a műhelybe.
– Mi ez a cirkusz a nappaliban? – kérdezte. Nem kiabált. Ez volt a baj – soha nem kiabált, csak megkérdezte, nagyon egyenesen, és én tudtam, hogy nincs jó válaszom.
– Anyámnak felújítása van – mondtam. – Csak átmenetileg.
– Meddig?
– Nem tudom. Majd kiderül.
Most, visszanézve, látom, hogy ez volt a legnagyobb hibám: nem a dobozok, nem anyám, hanem az, hogy sosem mondtam ki egy határozott választ. Csak toltam előre az időt, mint egy rossz adósságot, amit majd "valaki más" fizet ki.
Dorina másnap felhívta anyámat, és megkérte, hogy szombatig vigye el a dolgait, mert péntekre egy ügyfél jön méretre a báli ruhájáért, és a nappaliban kell dolgoznia – ott volt a szabóasztala, a varrógépe, minden. Anyám azt válaszolta, hogy "majd meglátja". Én ezt hallottam a telefon túloldalán ülve, és nem szóltam közbe. Pedig tudtam volna, mi fog történni: anyám soha nem old meg semmit akkor, amikor neki kéne, csak amikor már nem lehet máshogy.
Szombaton nem csak hogy nem jöttek el a dobozokért – anyám még egy komódot is hozott. És egy nagy, piros kötött pulóvert talált nálunk a szekrényben, ami nem is az övé volt, hanem Dorináé, és azt kezdte el magyarázni, hogy "jól jönne neki a hidegre". Ebben a pillanatban Dorina letette a kezéből az ollót, amivel épp a báli ruha szegélyét igazgatta, és csak állt ott, az anyagot gyűrögetve az ujjai között, mintha abban keresne valami kapaszkodót. Én pedig éreztem, hogy valami véget ért bennem is. Nem a házasságban – abban soha nem volt kérdés –, hanem abban, hogy mennyi ideig vagyok hajlandó a saját anyám és a saját feleségem között ácsorogni, és mindkettőjüknek azt mondani, hogy "majd megoldjuk".
Dorina azt mondta anyámnak telefonon, higgadtan, hogy estig van ideje mindent elvinni, és ha estig ott marad bármi, azt kiosztja a szomszédoknak. Én ezt hallottam a konyhából, és nevettem rajta – gondoltam, csak fenyegetés, csak egy mondat, amit a feszültség mond ki, és reggelre elfelejtjük.
Nem felejtette el.
Este, amikor hazajöttem a műhelyből, a lépcsőház tele volt a mi szomszédainkkal. Pálné a földszintről egy halom ágyneműt vitt a karján. Kis Feri a harmadikról a vasalódeszkát cipelte. Valaki más – nem is ismertem – a fotelt próbálta lecsúsztatni a lépcsőn, és közben nevetett valamin, amit Dorina mondott. A nappali, amikor beléptem, üres volt. Tényleg üres. A padlón még látszottak a dobozok nyomai a szőnyegen, de minden más eltűnt.
– Dorina – álltam meg az ajtóban –, ez most… ez most komoly?
– Teljesen – válaszolta, és visszament a varrógépéhez, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nem kiabáltam vele. Ez volt a másik dolog, amit megtanultam azon a héten magamról: amikor igazán meg kellett volna szólalnom, csak álltam, és próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el anyámnak, hogy a komódja most egy idegen lakásban van.
Anyám másnap reggel jött. Nem csöngetett – verte az ajtót. Amikor Dorina kinyitotta, úgy tört be, mint egy vihar, és egyenesen felém fordult, nem is Dorinára nézett.
– Hol vannak a dolgaim? – kérdezte, és a hangja olyan éles volt, hogy még a szomszéd kutyája is ugatni kezdett az udvaron.
– A szomszédoknál – mondta Dorina helyettem, higgadtan. – Megmondtam, hogy estig van ideje.
– Ez az én fiam lakása! – kiabálta anyám, és felém mutatott, mintha ez a mondat önmagában elég lenne ahhoz, hogy mindent helyrehozzon.
És itt jött az a pillanat, amiben valami megszakadt bennem. Mert eddig mindig hagytam, hogy ez a mondat győzzön – "az én fiam lakása" –, mintha ez felmentene attól, hogy bármit is mondjak. De most, ott állva a saját nappalimban, amiben nem volt már vitrin, se fotel, se komód, csak Dorina szabóasztala és a varrógépe tiszta fényben, azt mondtam:
– Anya. A lakás az enyém és Dorináé is. Ha neked hely kell, elmegyünk veled a nyíregyházi raktárhoz, bérelünk egy konténert, kifizetem egy évre. De a nappalinkba többet nem hozol semmit az engedélyünk nélkül.
Anyám nem válaszolt azonnal. Csak a kezét tördelte a kabátja szegélyén, mintha onnan próbálna kibogozni valami választ, aztán Dorinára fordult, és azt mondta, hogy mindent visszakövetel, méghozzá bírósági úton.
Nem lett bírósági ügy. Három nappal később felhívtam, és azt mondtam, hogy a szomszédoktól visszavásárolom neki a komódot és a fotelt – nem mert kellett volna, hanem mert ő az anyám, és ezt tartottam helyesnek. Kétszázharmincezer forintot utaltam át összesen a bútorokért és a vasalódeszkáért, a raktárbérlés egy évre további száznegyvenezer volt. Fogtam a bérleti szerződést, és saját kezűleg mentem el vele a Nyíregyházi úti tárolóhoz – nem anyám, én –, aláírtam, befizettem, és a kulcsot személyesen vittem el hozzá Dunaújvárosba.
Amikor átadtam neki a kulcsot, nem szóltam semmi okosat. Csak annyit mondtam:
– Ide bármikor beteheted a holmidat. De a lakásunkba nem.
Anyám most is időnként felhív. Az ünnepekre eljön hozzánk, Dorinával köszönik egymást, nem barátságosan, de tisztességesen. A nappali szabóasztala ugyanott áll, ahol Dorina szereti, az ablak mellett, ahol jó a fény a méretvételhez. És a komód, amiről annyi szó esett, most egy raktárban áll Nyíregyházán, a kulcsa az anyámnál, nem nálunk.
