A kilencvenéves Eszter néni halála után a lánya, Marika egy kartondobozban talált rá a fényképre: hat lány áll egy varroda előtt, 1974-ben, miniszoknyában és platformtalpú szandálban, az egyiknek pontosan olyan nagy, kör alakú napszemüvege van, mint most a kirakatokban a retró boltokban. A kép hátulján ceruzával egy név: "Zsóka, Győr, 1974." Marika soha nem hallott semmilyen Zsókáról.
A temetés után három hónapig a fotó csak ott hevert a konyhaasztalon, egy vizesüveg és egy gyógyszeres doboz között, mert Marikának nem volt ideje foglalkozni vele — a győri lakás kiürítése, a hagyatéki eljárás, a bátyjával, Péterrel folytatott csörte arról, hogy kinek mi jár, mind lefoglalta. Péter, aki Veszprémben él, autószerelő műhelyt vezet, pontosan tudta, mit akar: a Kossuth utcai lakást, amit anyjuk nevére írtak még 1989-ben, és amiről azt állította, hogy "félig az övé", mert ő fizette a felújítást tíz éve. Marika erre azt válaszolta, hogy a felújítás számláit soha nem látta, és hogy az anyjuk végrendeletében ő van megnevezve egyedüli örökösként.
A vita október elején robbant ki igazán, amikor Péter egy ügyvédi levelet hozott a Rákóczi utcai lakásba, ahol most Marika él a férjével. Az ügyvéd azt írta, hogy Péter "élettársi befektetést" igazoló nyugtákat tud felmutatni, és ezért a lakás piaci értékének felét kéri készpénzben, vagy a lakás felének tulajdonjogát. Marika a konyhaasztalnál ült, előtte a levél, mellette még mindig a fénykép a hat lánnyal, és azt mondta a férjének, Zoltánnak: "Ez nem a pénzről szól. Ő mindig úgy viselkedett, mintha anya jobban szeretett volna engem, és most ezzel akar egyenlíteni."
Zoltán, aki könyvelőként dolgozik egy győri cégnél, aznap este felhívta az ismerősét a földhivatalban, és másnap reggel kiderült: a felújítási munkákra soha nem volt engedély kiadva Péter nevére, a számlák egy harmadik személy, egy bizonyos Nagy Imre nevén futottak — Péter sógora, aki egy kőműves vállalkozást vezet. A nyugták hamisak voltak, vagy legalábbis nem bizonyítottak semmit arról, hogy Péter saját pénzéből fizetett volna.
Marika fogta a papírokat, és egyenesen a Kossuth utcai lakáshoz hajtott, mert tudta, hogy Péter aznap pont ott van, a kombijával az udvaron parkol, hogy fölmérje, mit visz el a garázsból. Péter a bejárati ajtóban állt, amikor Marika megérkezett, és már a kezében tartotta a nyomtatott papírt Nagy Imre nevével.
"Ez a te sógorod számlázta a cementet, Péter. A te sógorod. Te meg azt mondtad az ügyvédnek, hogy a saját pénzedből fizetted a felújítást." Marika a papírt az ajtófélfának nyomta, hogy Péter kénytelen legyen ránézni.
Péter elkapta a csuklóját, nem durván, csak annyira, hogy eltolja a papírt az arca elől. "Te mindig így csináltad. Anyának is mindig az igazad kellett, soha nem az, hogy mi esett jól neki. Tíz évig én jöttem ide hétvégente csempét rakni, te meg Pesten éltél a jó munkáddal, és most idejössz egy papírral, hogy bebizonyítsd, hülye vagyok."
"Nem arról van szó, hogy hülye vagy. Arról van szó, hogy hazudtál." Marika hangja nem emelkedett, de a keze remegett annyira, hogy a papír zizegett. "Anya rád hagyta volna a felét, ha megkéred rendesen. De te sosem kérsz, Péter, te csak elveszel, és utána számlát gyártatsz hozzá."
"Akkor vedd el az egészet." Péter hátralépett az ajtóból, úgy, hogy a válla nekiment a falnak. "Vedd el, aztán maradj itt egyedül ezzel a lakással, amiben anya utolsó öt évében nem is aludt éjszaka a fájdalomtól, és te akkor Pesten voltál."
Marika a papírt visszacsúsztatta a mappába, az ujjai a sarkait igazgatták, mintha attól egyenesebb lenne az egész mondat, amit Péter az előbb kimondott. Nem azért hallgatott, mert igaza volt a bátyjának — hanem mert tudta, ebbe a mondatba Péter is ugyanúgy belerokkant, mint ő. "Három hét múlva kész a tulajdoni lap. Utána ha akarsz, gyere el a fényképekért, anya dobozai még itt vannak a kamrában. De a lakáshoz többet nem lesz kulcsod."
Péter nem szólt semmit, csak beült a kombiba, és addig ült benne a motor beindítása nélkül, amíg Marika be nem ment a lakásba és be nem csukta maga mögött az ajtót.
Három hét múlva megjött a tulajdoni lap a Széchenyi téri közjegyzőtől, rajta csak Marika neve. Péter november elején mégegyszer megállt a ház előtt — ekkor már csak a kamrába jött be a dobozokért, amiket Zoltán előre kirakott neki a lépcsőházba, hogy ne kelljen találkozniuk. Kovácsné, a szomszéd, aki mindent lát a folyosóról, annyit mondott Marikának másnap, hogy "a bátyja biccentett, mikor elment, és annyit mondott, köszöni, hogy kirakta a dobozokat." Ennyi volt az egész búcsú; Marika ebbe kapaszkodott, mert többet nem kapott.
A dobozok között, amiket Péter otthagyott, mert nem fértek a kombiba, volt egy köteg levél spárgával átkötve, és Marika ott, a kamra küszöbén ülve bontotta ki őket. Az egyik levél 1976-ból való volt, Eszter néni egyik varrodai kolléganőjétől, és arról szólt, hogy "Zsóka nem bírta ki a tüdőgyulladást, a kórházban vitte el három nap alatt, a lánya most a nagymamájánál van Pannonhalmán." A levél alján egy ceruzás firka: "A képet neked adom, te őrizted meg a legtöbbet belőle."
Marika visszavitte a fényképet és a levelet a konyhába, kiterítette őket az asztalon a tulajdoni lap mellé, egymás mellé igazgatva a sarkaikat, mintha így jobban összeillenének. Aztán fogta mind a hármat, visszatette a műanyag mappába, a mappát betette a fiók aljára a kulcscsomó mellé, és lekapcsolta a konyhában a villanyt.
