A kóbor kutya hetek óta elkísérte a buszmegállóig. Egy reggel kölyköt tett a lába elé, majd egy elhagyott épülethez vezette
Az ébresztő fél hétkor szólalt meg. János kinyitotta a szemét, és a mennyezet repedését nézte.
Negyvenhét éves volt. Tíz éve lakott ugyanabban a bérelt szobában. A fal sárgult, az ágy vasból készült, az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél.
A polcon egy fénykép állt a fiáról. Marci nyolcévesen mosolygott rajta, egy műanyag karddal a kezében. Most tizenkilenc volt, és csak ritkán válaszolt apja üzeneteire.
János a válás után költözött el. A lakást a volt feleségére és a gyerekre hagyta. Azt hitte, néhány hónap alatt új életet épít.
A hónapok évekké váltak.
Egy állami vállalatnál dolgozott osztályvezetőként. A kollégák komoly, pontos embernek ismerték. Nem tudták, hogy esténként gyakran vacsora nélkül feküdt le, mert nem volt kedve egy emberre főzni.
A kutya egy hónapja jelent meg.
Közepes termetű, fekete szőrű szuka volt, barna mancsokkal. Mindennap elkísérte a megállóig.
— Menj el, — mondta neki János.
A kutya megtartotta a távolságot, de nem tűnt el.
A kolléganője, Éva szerint az állat kiválasztotta őt.
— Miért pont engem?
— Talán felismeri, milyen az, amikor valaki nem tartozik sehova.
János megsértődött, mert igaznak érezte.
Egy hideg, esős reggelen a kutya sántítva közeledett. A szájában apró kölyök lógott.
Óvatosan letette János cipője elé.
— Ne csináld ezt velem.
A kölyök gyengén nyöszörgött.
A szuka hátralépett, majd egy elhagyott raktár felé indult. Folyton visszanézett.
János követte.
Egy régi gépláda alatt még négy kölyök feküdt. A talaj vizes volt, a kicsik fáztak.
János levette a kabátját, belecsavarta őket, és felhívta a munkahelyét.
— Ma nem megyek be.
— Beteg?
— Nem. Valakinek szüksége van rám.
Az állatorvos szerint az anya, akit később Zsömének nevezett el, alultáplált volt. Nyakán mély seb húzódott egy régi lánctól. Valószínűleg terhesen dobták ki.
A kölyköket kétóránként kellett etetni.
János hazavitte őket.
A lakás tulajdonosa, Lajos bácsi soha nem engedett állatot. Amikor János telefonált, felháborodott.
— Öt kölyök és egy kutya? Ez nem lakás, hanem menhely!
— Csak átmenetileg.
— Maga tíz éve azt mondja, hogy átmenetileg lakik ott.
Ez a mondat különösen fájt.
Lajos bácsi mégis eljött. Amikor meglátta Zsömét a kölykök mellett, lehalkult.
— A feleségem mindig hazahozta a kóbor állatokat. Én pedig mindig morgolódtam.
Hat hetet adott.
János élete teljesen megváltozott. Éjszaka etetett, reggel takarított, munka után állatorvoshoz járt. Fáradt volt, de már nem ébredt azzal az érzéssel, hogy semmi sem várja.
Éva segített gazdákat keresni. János minden jelentkezőt alaposan kikérdezett.
— Miért ilyen bizalmatlan? — kérdezte valaki.
— Mert az anyjuk egyszer már rossz emberben bízott.
Marci a közösségi oldalon látta meg a kölyköket.
„Tényleg nálad vannak?“
„Igen.“
„Megnézhetem őket?“
János szíve összeszorult.
A fia szombaton érkezett. Körbenézett a szobában.
— Te itt élsz tíz éve?
— Igen.
— Miért nem költöztél jobb helyre?
— Mindig azt hittem, hamarosan változik valami.
— Magától?
János nem válaszolt.
Marci felvette a legkisebb kölyköt.
— Ennek foltos az orra.
— Még nincs neve.
— Legyen Borsó.
Marci ettől kezdve gyakran jött. Segített fényképezni, etetni és gazdákat keresni.
Három kölyök jó családhoz került. Egyet Éva fogadott örökbe. Borsó Jánosnál maradt Zsömével együtt.
Új lakást kellett keresnie. Talált egy kis földszinti lakást udvarral. Drágább volt, ezért lemondott néhány kényelmetlen túlóráról és elfogadta, hogy kevesebb pénzért több élete marad.
Marci segített a költözésnél.
— Anya szerint mindig a munkát választottad.
— Sokszor igaza volt.
— És engem?
János sokáig hallgatott.
— Azt hittem, ha eleget dolgozom érted, az ugyanaz, mintha veled lennék.
— Nem volt ugyanaz.
— Tudom.
Nem kérte, hogy a fia azonnal bocsásson meg. Csak megígérte, hogy ezentúl nem holnapra halasztja a találkozásokat.
Zsömét hónapokig zavarta minden lánccsörgés. János puha hámot vett neki. Soha nem rángatta, soha nem emelte fel a hangját.
Egy reggel, amikor együtt sétáltak, Marci megkérdezte:
— Szerinted miért téged választott?
János ránézett a kutyára.
— Talán azért, mert minden reggel próbáltam elküldeni, de egyszer sem mentem el úgy, hogy ne néztem volna vissza.
Zsöme nemcsak kölyköt tett a lába elé.
Felelősséget adott neki.
Aztán időt.
Végül pedig esélyt arra, hogy ne csak mások iratait, terveit és határidőit rendezze el.
Hanem a saját életét is.
